A 7 Gyülekezet

[Névtelen]

Laodiceai gyülekezet – Watchman Nee

Jelenések 3,14-22

PDF formátumban letölthető itt: Laodiceai gyülekezet

Most az utolsó gyülekezetről fogunk beszélni. Láttuk már a római katolikus egyházat, a protestáns egyházakat és a Testvérek mozgalmát. Ezek közt a Testvérek mozgalma az, amit Isten kiválasztott. Tiatira teljesen csődöt mondott. Szárdisz ugyan jobb volt Tiatiránál, de az Úr mégis megdorgálta. Csak Filadelfia nem kapott szemrehányó szót. Az Úr ígérete Filadelfiánál van, (de Filadelfia is kap győztesekhez szóló felhí­vást). Ha rajtunk múlna, Filadelfiánál megálltunk volna, és nem írtunk volna többet. Ezekben a gyülekezetekben azonban az Úr próféciát küld nekünk a gyülekezet álla­potát illetően; ezért szükséges, hogy tovább lépjünk Laodiceához, amely mindnyá­junknak nagyon ismerős. Ha megkérdezné valaki, “tulajdonképpen melyik gyüleke­zetre utal Laodicea”, sokan nem tudnának felelni. Isten gyermekei közül sokan nin­csenek tisztában Laodicea kilétét illetően. Sokan tanulmányaik alapján valami egyéni, sajátos gyülekezetnek tartják; mások úgy vélik, hogy a levél általánosságban vonat­kozik az elsivárosodott gyülekezetre. Az Úr azonban itt próféciát mond.

Laodiceának, mint a többi gyülekezetnek is, sajátos jelentést hordoz a neve. Két szóból van összetéve: “Laos” jelentése laikus (köznép), és “dikeia”pedig így fordítható: “szokások” vagy “vélemények”. Laodicea tehát a laikusok szokásait, vagy a köznép véleményeit jelenti. Ebből a jelentésből már világosan láthatjuk – a gyüleke­zet csődbe jutott. Nos, a gyülekezet felvette azt a módszert, hogy a laikusok vélemé­nyét és szokásait követte. Amit Filadelfiában láttunk, az a testvérek egymás iránti szeretete volt. De mit látunk itt? Laikusokat (népből való be-nem-avatottakat), vé­leményeket és szokásokat.

Hadd emlékeztessek valamire: ha Isten gyermekei nem tudnak szilárdan megállni Filadelfia helyzetében, akkor csődöt mondanak és kudarcot vallanak, de nem tudnak Szárdiszhoz visszatérni. Ha valaki felismerte a Testvérek által hirdetett igazságot, nem tud visszatérni a protestáns egyházakhoz, még ha akarna sem. Mivel nem tud szilár­dan megmaradni Filadelfiánál, ebből az következik, hogy visszaesik, és mint itt lát­juk, Laodiceává válik. Ami a római katolikus egyházból kivált, azt protestáns egyháznak nevezzük; ami kivált a protestáns egyházakból, azt testvérek gyülekezetének; és ami Filadelfiából kiválik, azt Laodiceának mondjuk. Szárdisz kiválik Tiatirából, és Fila­delfia Szárdiszból; így válik ki Laodicea Filadelfiából. Isten gyermekeinek van egy nagy félreértésük; ha látják, hogy egy felekezet állapotában megromlott, mindjárt rámondják, hogy ez Laodicea. Ez nem így van. A megromlott felekezeti egyház Szárdisz és nem Laodicea. A protestáns egyház alkot különböző felekezeteket. A felekezetek nem képesek Laodiceává válni, csak az elbukott Filadelfia válhat Laodiceává. Laodicea állapota nem Szárdiszé. Csak aki megkóstolta Filadelfia jó ízét és el­bukott, az lehet Laodicea. Szárdisznak jelenleg nincs sok dicsekednivalója. Csak aki nem tudja megtartani a Szent Szellemtől már elnyert szellemi gazdagságot, az lesz Laodiceává.

Milyen természetű ez a bukás? Ha Efézussal kezdjük, ott abnormálist látunk a normális helyzet közepette kifejlődni. Pergamumban megtaláljuk Bálám tanítását. Tiatirában ott van Jezabel; gyökeret ver a közbenjárók rendje. Szárdisz nyitott Bib­liát ad a kezünkbe, de ő maga is megteremti a közbenjárók rendjét. Filadelfiában csak testvéreket találunk: nincs többé laikusok fölött uralkodó osztály.Mindenki vissza­tér az Úr Igéjéhez, az Ige iránti engedelmességhez, és engedelmeskedik annak, amit a Szent Szellem szól az Úr Igéjén keresztül. De egy napon megjelenik Laodicea azok személyében, akik nem tudtak megmaradni a Szent Szellem fegyelme alatt élő test­vérek állapotában, és akik testvérekből laikusokká (népből valókká) süllyedtek. Szárdiszban a tekintély a lelkipásztorok rendjéé. Filadelfiában a Szent Szellemé; a Szent Szellem az egyetlen tekintély Jézus Krisztus neve és Igéje által, az emberek pedig mind testvérek, akik szeretik egymást. Itt azonban sem a Szent Szellem, sem a lelki­pásztorok rendje nem tekintély többé, hanem a laikusok. Mit értünk azon, hogy a laikusok gyakorolják a hatalmat?Nem más ez, mint az, hogy a többség véleménye érvényesül. A többség véleményét fogadják el; amit a többség jónak lát, az a helyes: és ez Laodicea. Más szavakkal kifejezve, nem lelki atyák kormányoznak, de nem is a lelkipásztorok, nem is a Szent Szellem, hanem a többség véleménye a döntő. Nem a testvéreké, hanem az embereké. Laodiceában az emberek már nem testvérek; egysze­rűen a test indulatainak engedelmeskedő emberek. Mindenki beleszólhat a gyüleke­zet dolgába, és ez minden. Nekünk azonban tudnunk kell Isten akaratát, és ezért az Ő akaratának engedelmeskedve Filadelfiára kell tekintenünk. Ahol nem találunk test­véri szeretetet, csak testi emberek vélekedését, ott Laodiceával van dolgunk.

Az Úr itt úgy mutatkozik be, mint az Ámen, a hű igaz tanúbizonyság, az Isten teremtésének kezdete.” Az Úr az Ámen. Ámen azt jelenti: “rendben van”, “úgy legyen”. Ő mindent beteljesít, és semmi sem hiúsul meg. Az Úr Jézus, míg a földön járt, bizonyságot tett Isten munkájáról. Isten sokféle teremtményének feje az Úr.

“Tudom a te cselekedeteidet, hogy sem hideg nem vagy, sem forró. Bár hideg volnál, vagy forró így, mivel langymeleg vagy, sem hideg, sem forró, kiköplek a számból.”

Szárdisznak az a neve, hogy él, pedig halott. Laodicea sem forró, sem hi­deg. Efézushoz így szólt az Úr: “Kimozdítom lámpatartódat a helyéből”, Laodiceához pedig: “kiköplek a számból”. Az Úr nem használja őket többé; nem mond rájuk töb­bé ” áment”. A probléma itt az, hogy ők sem hidegek, sem nem forrók. Telve vannak ismerettel, és hiányzik belőlük az erő. Amikor forrók voltak, akkor még Filadelfiá­nak nevezték őket; most azonban hidegebbek, mint azelőtt. Ha Filadelfia egyszer cső­döt mond, Laodiceává lesz. Csak Filadelfia eshet ilyen mélyre.

“Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok és meggazdagodtam, és semmire nincs szük­ségem.”

Már említettem, hogy a Testvérek mozgalma sokkal jelentősebb, mint a refor­máció. A reformáció csak mennyiségben való megújulást jelentett, míg a Testvérek mozgalma minőségi reformáció volt, mert felfedezték a gyülekezet ős-eredeti lényegét. Ez az igazán nagy erő. De mert a Testvérek erősebbek voltak másoknál magatartásukban és az igazság ismeretében, olyannyira, hogy még egy szakács is többet tudott köztük, mint a protestáns egyház misszionáriusa, ezért gőgösek lettek. “Ti mindnyájan illetéktele­nek vagytok, csak mi vagyunk illetékesek” – ezt mondta a magatartásuk. Senki sem volt illetékes a protestáns egyházakban. A híres Scofield a Testvérekhez ment, hogy tanuljon tőlük. A világszerte ismert Gipsy Smith is tanulni ment hozzájuk, elfogadva tanításukat az Ige hirdetéséhez. Minden gyülekezeti munkásnak, ige tanulmányozó­nak, prédikátornak és hívőnek el kellett fogadnia tőlük segítséget és világosságot. Hogy mennyien kaptak segítséget könyveikből, azt nem is tudjuk. Sokaknak el kell ismerniük szívük mélyén, hogy az egész világon senki se tanítja úgy a Bibliát, olyan jól, mint a Testvérek. Ennek következtében sokan büszkélkedni kezdtek. “A mi ta­nulóink másoknak tanítómesterei ” – mondják. És minden figyelmeztetés és ellen­zés ellenére sokan hőst csináltak magukból. A legnyilvánvalóbb következménye en­nek, hogy némelyek önelégültek lettek. Vannak testvérek, akik testvéri szeretettel telve keresik a másikban a jót, de másokban már csak az ismeret maradt; ezek nagy­ralátók, önteltek lettek, amint ez kikerülhetetlen volt.

Az Úr itt megmutatja nekünk, hogy a büszke Filadelfia az Laodicea, azaz Laodicea nem más, mint elbukott Filadelfia. Következésképpen sok helyen a gyülekezetben baj van a viselkedésükkel és tanításukkal. Laodicea jellemző vonása a szellemi gőg. Ami a dolog történeti részét illeti, az Úrnak ez a próféciája beteljesedett rajtuk.

Találkozhatunk tehát ma is Filadelfiával és Laodiceával is. A gyülekezetről való állásfoglalása mindkettőnek ugyanaz. A különbség az, hogy Filadelfiában szeretet, míg Laodiceában gőg található.Külső megjelenésükben nincs különbség; az egyetlen az, hogy Laodicea: gőgössé lett Filadelfia. Nem akarok sok mindenről beszélni velük kapcsolatban. Csak néhány szemléltető dolgot mondok. Egyik közülük való testvér egyszer azt mondta: “van egyáltalán valami szellemi valóság, ami még nincs meg köztünk?” Egy másik testvér, mikor egy új hetilapot átfutott, azt mondta: “Mi újat adhat ez nekünk? Van nekünk egyáltalában még szükségünk valamire?” – és félretet­te, a hetilapot anélkül, hogy tovább olvasta volna. Egy másik testvér megint így: “mivel a legnagyobb világosságot kaptuk az Úrtól, elégedjünk meg vele; mások írá­sát olvasni merő időfecsérlés”. Ismét egy: “Mi van meg más keresztyénekben, ami bennünk ne volna meg?” És megint egy másik: “Ami másokban megvan, az bennünk is megvan; és ami bennünk megvan, lehet, hogy másokban nincs”. Az effajta beszéd hallatára mindjárt eszünkbe jut az, amit az Úr mond erre nézve azokról, akik azt mondják: “gazdag vagyok” – Ó, mennyire vigyáznunk kell, hogy ne váljunk Lao­diceává!

Az Atlanti-áceán egyik szigetén élt néhány testvér. Egyszer egy hurrikán sok házat lerombolt, köztük a testvérek házait és gyülekezeti házát is. Néhány órán belül a világ minden tájáról testvérek több mint kétszázezer fontsterlinget küldtek nekik, és ez a segély sokkal hamarabb jött, mint a kormányzaté. Van köztük igazi testvéri szeretet, de olyanok is vannak, akik büszkék lettek. A protestáns egyházak nem lehetnek Laodiceává. Szárdisz maga is elismeri, hogy nincs semmije. Több mint húsz éve vagyok Krisztus szolgálatában, de még soha nem találkoztam olyan misszionáriussal vagy lelkipásztorral a protestáns felekezetekben, aki azt állította volna, hogy szellemi ja­vaik vannak. Mindig azt mondják, hogy alkalmatlanok a szolgálatra. Az esendő és gyönge protestáns egyházak jelképe Szárdisz és nem Laodicea. Csak Laodiceában találkozunk a lelki gőg sajátos tünetével. A protestáns egyházaknak sok bűnük van, de a lelki gőg nem tartozik kiáltó vétkeik közé. Csak az elbukott testvérek mondhatnak ilyet, hogy “gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire”. Csak a bukott Filadelfia válhat Laodiceává. Ami a szellemi gazdagságot illeti, Szárdisz nagyon jól tudja, hogy nincs abból semmije. Gyakran mondogatják: “Nem vagyunk elég buz­gók, legbuzgóbb tagjaink elhagytak bennünket.” A gazdagság Filadelfia jellemzője, a gazdagsággal való dicsekvés pedig Laodicea megkülönböztető jele. Csak Laodicea tud dicsekedni. Aki Filadelfia állapotából kiesik, nem tud visszamenni Szárdiszba. Le­hetetlen dolog egy testvért arra bírni, hogy menjen vissza Szárdiszba; útja csak Lao­diceába vezethet. Laodicea pedig ugyancsak nem követi az Apostolok gyülekezete igazhitűségének vonalát.Túlmegy az apostolok által megszabott határon. Ezek azok, akiknek ismerete hiábavaló, mert nem fakad belőle élet; önelégültek, és gőgösek.

“Mivel ezt mondod: gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és semmire nincs szük­ségem, és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen.”

Amit mondanak, az tulajdonképpen egészen igaz: gazdag vagyok és meg­gazdagodtam, és nincs semmire szükségem! Valóban csodálatosak Isten előtt. Van okuk a dicsekedésre. Elismerjük, hogy sok minden van bennük, amivel dicsekedhetnek. De jobb, ha ezt mások érzik, és nem mi; jobb, ha mások tudják és nem mi. Va­lóban jó lenne, ha mások mondanák ezt rólunk; de ha magunk mondjuk magunkról, az nem jó. Szellemi javainkkal nem szabad dicsekedni. Ha evilági javakról van szó, és te dicsekszel gazdagságoddal, a papírpénz nem repül el tőle, sem az összege nem lesz kevesebb, de ha egyszer szellemi javakkal dicsekszel, azok eltűnnek. Ha valaki szelle­mi erejével dicsekszik, már el is távozott tőle az ereje. Mózes arca tündökölt, de ő maga nem tudott róla. Aki tudja, hogy tündöklik az arca, el fogja veszteni annak fé­nyét. Ha nem tudod, hogy szellemileg fejlődsz, akkor áldott a fejlődésed. Sokan vi­szont igencsak tudatosak szellemi állapotukat illetően, holott már nincsen semmijük. Ha szellemi dolgokban tekintély vagy, ez rendben van, de ha már tudatában vagy szel­lemi tekintélyednek, az nincs rendben. A laodiceabeliek túl világosan látják saját ér­tékeiket; túl sok mindenük van. S az eredmény: Isten előtt vakok, szegények és me­zítelenek. Ezért kell megtanulnunk ezt a leckét. Laodicea túlságosan tudatában van gazdagságának. Mi azonban reméljük, hogy szellemben fejlődünk ugyan, de mi ma­gunk nem kívánunk ennek tudatában lenni.

Az Úr így szól: “nyomorult vagy”. Ugyanezt a “nyomorult” szót használja Pál a Róma 7.-ben. Ezt akarja ezzel az Úr kifejezni: “Épp olyan vagy, amilyen Pál a Róma 7-ben: szellemileg nyomorult, megzavarodott, nem ilyen és nem olyan, és az Úr sze­mében szánalomra méltó vagy.” A következőkben az Úr három pontban mutatja ki, hogy miért nyomorúságosak és szánalomra méltóak a laodiceabeliek: 1. mert szegé­nyek, 2. mert vakok, 3. mert mezítelenek.

A szegénységet illetően az Úr tanácsa, hogy “végy tőlem tűzben megpróbált ara­nyat, hogy gazdaggá légy”. Jóllehet bővölködnek ismeretben, az Úr mégis szegények­nek mondja őket. Élő hitre van szükségük; különben semmit nem használ nekik Isten Igéjének az ismerete. Kudarcaik és gyengeségük oka, hogy hitük megfogyatkozott. 1 Péter 1,7 azt mondja, hogy a kipróbált hit olyan, mint a tűzben megpróbált arany. Mikor megszegényedsz az Igében, imádkozzál. Mikor az Ige bőven árad, legyen hited, mellyel megtöltöd a hallott Igét. Mindenféle próbatételen át kell menned, hogy a hal­lott Ige gyakorlatilag is hasznos lehessen. Ezért kell tűzben megpróbált aranyat vásá­rolni. Bíznod kell, még az üldöztetés közepette is: akkor leszel igazán gazdag.

Továbbá így szól az Úr: “és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne lássák meg a te rút mezítelenséged”. Már említettük, hogy a “fehér ruha” a magatartásra vonatkozik. Az itt említett “fehér ruha” ugyanaz, mint amelyről a Jelenések más helyein is olvasunk. Isten azt akarja, hogy mocsoktalanok legyenek, mint a fehér ruha. Isten azt akarja, hogy szüntelen színe előtt járjanak. Lehetetlen mezítelenül Isten színe előtt megjelennünk. Az ÓSZ-ben olvassuk, hogy senki sem jelenhetett meg Isten előtt, csak felöltözötten. Mikor a pap az oltárhoz közeledett, nem volt szabad fel­takarnia mezítelenségét. 2 Korintus 5-ben olvassuk: “hogy ezt felöltözve mezítelennek ne találtassunk”. Itt azonban nem arról van szó, hogy fel vagyunk-e öltözve vagy nem, hanem hogy a ruhánk fehér-e vagy nem. Az Úr Jézus mondja: “aki e kicsinyek közül egynek, mivel az tanítvány, inni ad csak egy pohár vizet is, bizony mondom nektek, semmiképpen sem fogja elveszteni jutalmát” (Máté 10,42). Ez a fehér ruha. Megvendé­gelhetünk valakit, és lehet, hogy mégsem vagyunk “fehérek”. Ha csak azért tesszük, hogy a közösségünknek dicsőségére váljék, nem számíttatik be; ha még ennél is alacsonyabb rendű okok indítanak rá, még kevésbé számíttatik be; mert nem eléggé tiszta. Az Úr azt akarja, hogy az Érte való munkában tiszták legyenek a szándékaink és az indokaink. Sok az olyan cselekedet, amelynek az indító okainál tisztátalanságot érzünk; ezek nem fehérek. “Ne lássék meg a te rút mezítelenséged”; azaz: az Úr előtt ne kelljen szégyenkezned.

A harmadik: ,,szemgyógyító írral kend meg a szemedet, hogy láss”. Itt “ír”-ról be­szél és nem “tablettáról”. De a szemgyógyító ír, mellyel szemünket megkenjük – ez a Szent Szellem kijelentése. Szükségünk van a Szent Szellem kinyilatkoztatására, különben nem számíthatjuk magunkat a látók közé. Túl sok tudomány és ismeret épp az ellenkezőjét okozhatja, a Szent Szellem kinyilatkoztatásában való megszegénye­dést. Igen sokszor a tan csak egymás gondolatainak az elsajátítása; de nem jelent szel­lemi látást. Sok idősebb testvér ezt mondja, tehát te is ezt mondod. Ma azt mondod: “így és így tanították nekem”; de ha nem mondták volna neked “így és így”, akkor nem tudnád, mit tegyél. Emberektől vetted a tanítást és nem az Úr Jézustól. Az Úr Jézus itt azt mondja, hogy ez nem elégséges; szükséged van a Szent Szellem kijelenté­sére. Nem írhatok olyan levelet a barátomnak, melyben megkérem, hallgassa helyet­tem az evangéliumot, hogy én üdvözüljek. Éppen így minden elerőtlenedik, ami emberi közvetítéssel kerül hozzánk; már semmi köze Istenhez. Ez, a Biblia szavai szerint, vakság. Ha nem érint meg a Szent Szellem, nem lehetsz otthonos a szellemi dolgok­ban. Nem azon múlik, mennyi mindent hallottál. Gyakran ez csak az ismereteid nö­vekedését eredményezi, anélkül, hogy valamit is tisztán látnál Isten színe előtt. Egyet meg kell tanulnunk Isten előtt – szemgyógyító írra van szükségünk. Csak ha önma­gam is tudok látni, akkor látok igazán. A látás a feltétele, hogy igazán enyém legyen, amit idáig kaptam, és annak is, hogy újra lássak.

“Én akiket szeretek, megfeddem és megfenyítem. Légy tehát buzgóságos, és térj meg.”

Az idáig való igékben szemrehányás van. Itt az Úr megmutatja, hogy azért dor­gál és fedd bennünket, mert szeret. Ezért legyünk buzgók. Mit tegyünk? Térjetek meg! Mindenekelőtt térjetek meg. A megtérés nem egyéni ügy csupán; a gyülekezet­nek is meg kell térnie.

“Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem.”

Sok minden van ebben az igében. Miféle ajtóról van itt szó? Sokan ez ige alapján evangéliumot hirdetnek. Rendben van, ha ezt az igét evangélium hirdetése alapjául használjuk, rendben van, ha ezt az igét a bűnösök elé tárjuk; de nem használhatjuk túl soká, anélkül, hogy vissza­adnánk eredeti rendeltetésének. Ez a vers ugyanis Isten gyermekeinek szól. Nem azt jelenti, hogy az Úr kopogtat a bűnös szívének ajtaján; ez az ajtó a gyülekezet szívé­nek ajtaja. Annál is inkább, mert itt egyes számot használ az Úr, ezzel jelzi, hogy a gyülekezetre utal. Valóban különös, hogy noha az Úr a gyülekezet feje, vagy más szóval a gyülekezet elkezdője, mégis a gyülekezet ajtaján kívül áll! „íme az ajtó előtt állok”. Ez igazán kényelmetlen dolog. Ha az Úr a gyülekezet ajtaján kívül áll, akkor miféle gyülekezet ez?

Az Úr itt azt mondja: ,,Ime, – lásd” – az egész gyülekezetnek. Az ajtó a gyüle­kezet szívéhez vezető ajtó. “Ha valaki meghallja az én szómat és kinyitja az aj­tót … “Ez a két szó: “ha valaki” mutatja, hogy az ajtó megnyitása már egyéni ügy. A Bibliában az igazságot illetően két vonal van. Az egyik a Szent Szellem vonala, a másik Krisztus vonala; az egyik szubjektív egyéni, a másik tárgyi, objetkív; az egyik a tapasztalatra vonatkozik, a másik a hitre. Ha valaki túlságosan nagy figyelemmel fordul a tárgyi igazság felé, az felhőkben járó köd lovag lesz, azaz túlságosan gyakorlatlan. Aki viszont szüntelenül csak az egyéni oldalon áll, és állandóan a Szent Szel­lem belső munkáját erőlteti, az állandóan befelé fog nézni, és önmagát marcangolja. Aki igazán az Urat keresi, annak kiegyensúlyozottnak kell lennie a két igazság által.

Az egyik megmutatja, hogy tökéletes vagyok a Krisztusban, a másik pedig, hogy a tökéletességem a Szent Szellem bennem való munkájának az eredménye. A “Testvé­rek” legnagyobb csődje abban volt, hogy túlhangsúlyozták a tárgyi igazságot, és elha­nyagolták a személyt; így Filadelfia csődöt mond és Laodiceává válik. Kudarcának oka a túlságos törődés a tárgyi igazsággal. Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalában nem volt bennük semmi a Szent Szellem belső munkájából, de általánosságban szólva, túl sok volt a tárgyi szemléletük, és túl kevés a személyi. Ha megnyitod az ajtót, “én be­megyek”. Ez azt jelenti, hogy a tárgyi személyivé válik;azaz mindaz, amit látsz, sze­mélyi birtokoddá válik. A János 15-ben látjuk, hogy az Úr mindkét oldalról beszél. Azt mondja: “Maradjatok énbennem és én tibennetek”. “Vele vacsorálok és Ő énve­lem”. Az Úr azt mondja: ha megnyitod az ajtót, én veled vacsorálok. Ez barátságot je­lent, és egyúttal örömet. Meghitt barátságban leszünk az Úrral, és élvezzük az örö­met, amely az ilyen barátságból fakad.

,,Aki győz, annak megadom, hogy királyi székemben üljön velem, amint én is győztem, és az én Atyámmal az Ő királyi székében ültem.”

A hét levél győzteseinek adott ígéretek közül ez a legjobb, mondják sokan. Noha sokan kívánatosnak tartják a többi győzteseknek szóló ígéretet is, sokan mondták már, hogy az Úr Laodiceához szóló ígérete valamennyit felülmúlja. Korábbi győztesekhez szóló ígéreteiben az Úr semmi olyat nem mondott, ami Őt magát illette volna. Itt azonban így szól: aki győz, az velem vacsorázik. Én mindenféle győzelmen túl vagyok; ezért most az Atyámmal ülök az Ő trónusán. Győzzél te is, és akkor velem ülsz majd az én trónusomon. A győztes tehát itt igen nagy ígéretet kap. Miért? Mert akkorára már vége lesz a Gyüle­kezet korszakának. A győztes az Úr Jézus eljövetelét várja. Ezért van itt a trónus.

[Névtelen]

http://keskenyut.files.wordpress.com/2013/10/kik-a-nikolaitc3a1k.pdf

Nikolaiták és Bálám tanítása

Kivonat
Watchman Nee Bizonyságtételei címő könyvbıl

Az efézusi gyülekezet: Jelenések 2,1-7

Az efézusi gyülekezet az egyháznak az apostolok utáni elsı korszakára vonatkozó
prófécia. Kr.u. 96-ig tartott az apostoli korszak. 96 után az apostoli korszaknak
nyilvánvalóan vége volt, és sok rossz dolog kezdett belopakodni a gyülekezetbe. Mivel
ez prófétai könyv, a benne lévı nevek is prófétai jellegőek.”Ephesos” görögül “kí-
vánatos”-t jelent. Az apostoli kor után következı gyülekezet azért még mindig kívánatos
volt.

Azt mondja az Úr: “Tudom a te cselekedeteidet, fáradozásodat és állhatatosságodat”. A
“te” névmás mutatja, hogy a Jelenések 2. és 3. fejezete egyes számot használ. A hét
gyülekezet közül öt részesül dorgálásban, egy nem kap dicséretet sem dorgálást, és csak
egy kap dicséretet dorgálás nélkül. Efézus a megdorgáltak közt van. De az Úr itt a
gyülekezet küldöttjének elıször a szellemi valóságról beszél. Vannak, akik azt
gondolják, hogy az Úr azért mond valami jót a dorgálás elıtt, hogy aztán a dorgálás ne
keserítse el ıket túlságosan, tehát az Úr diplomatikusan fogalmaz. Ez azonban nem az Úr
módszere. Itt kimutatja a gyülekezetben lévı szellemi valóságot. Van valami, amit
szellemi valóságnak nevezhetünk, ami létezik függetlenül a külsı megjelenési formától.
Noha Izráel népe az emberek szemében méltatlan volt, Bálámon keresztül mégis azt
mondja Isten, hogy “nem vett észre hamisságot Jákóbban” (4 Móz 23,21). Nem azért,
mintha nem figyelne eléggé; inkább nagyon jól odafigyel, és mégsem lát semmi rosszat.
Nem is azért, mintha Isten szeme jobb lenne, mint a miénk, hanem azért, mert Isten a
szellemi valóságot látja.

Nem nehéz meglátnunk, hogy az “egyház” ma a sivárság képét mutatja. Olykor egy-egy
testvérünkrıl is úgy gondoljuk, hogy sivár az élete. De ha az Úr megnyitja Isten
gyermekeinek a szemét, akkor meglátják, hogy a sok gyengeség és kudarc merı
hazugság. Ha a szellemi valóság az igaz, akkor minden egyéb hazugság. Vegyünk pl.
egy kisgyermeket, aki kiszalad az utcára és fülig sárosan jön vissza a házba, mégis azt
mondom róla, hogy tiszta és szép. Igaz, hogy teste sárral van bemocskolva, de a szenny
nem belıle nıtt ki. Ha megmosdatom, újra tiszta lesz. A szenny hazugság; az ı valósága:
jó. A mai Gyülekezet nem látszik olyan dicsıségesnek, ahogy Isten mondja, mégis a mai
Gyülekezet is dicsıséges. Ha rendelkezünk szellemi látással, megláthatjuk, hogy a
Gyülekezet így, megmosatlan állapotában is jó. Ezért is szüntelen hálát adhatunk
Istennek a Gyülekezetért. A Gyülekezet ma is dicsıséges, nincs rajta szeplı vagy ránc,
vagy ehhez hasonló (Ef 5,25-27). A szeplıtlenség azt jelenti, hogy bőntelen, és hogy
nincs rajta ránc, az azt, hogy nem elöregedett, hanem friss és üde az Úr elıtt. Isten azt
mondja, az efézusi gyülekezet jó; a szellemi valósága az, ami jó.

” … és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, holott nem azok, és
hazugoknak találtad ıket.”

Az Úr az apostolok próbára tételérıl szól, ami azt bizonyítja, hogy az apostoli korszak
után is vannak apostolok a gyülekezetben. Ha csak a tizenkettı lenne apostol, akkor csak
azt kellene kérdezniük, hogy az említett apostol János, vagy nem ı. Ha pedig nem János,
akkor nem is lenne apostol, mert a többi tizenegy már meghalt, és csak János maradt. Az
apostolok próbára tételének szükségessége bizonyítja, hogy a tizenkét apostol után még
volt több apostol.

“De azért van kifogásom ellened: hogy az elsı szeretetedet elhagytad”.

Az “elsı” görögül “prótén”, mely nemcsak idırendben való elsıséget, hanem elsırendő
minıségőt is jelent. Lukács 15-ben az atya a legszebb ruhát adja tékozló fiára; a
“legszebb” itt szintén a “prótén” szóval van kifejezve.

” … Különben eljövök hozzád és a lámpatartódat kimozdítom helyébıl, ha meg nem
térsz”.

A Jelenések 2 és 3 fejezetének gyülekezetei nemcsak prófétai jelképes gyülekezetek,
hanem Ázsia hét városában valóságosan létezı hét gyülekezet. Figyelemre méltó tény ez,
mert a történelem tanulsága szerint több mint ezer éve nincs többé gyülekezet Efézusban.
Eltőnt a lámpatartó, de eltőnt a gyülekezetnek minden nyoma ott. Korintusban, Rómában
és más helyeken vannak gyülekezetek, Efézusban nincs. Mivel nem tért meg,
lámpatartóját elmozdította az Úr.

“De az megvan benned, hogy a nikolaiták cselekedeteit győlölöd, amelyeket én is
győlölök.”

A nikolaitákat nem találjuk az egyháztörténelemben. De mert a Jelenések prófétai
könyv, a szó jelentését kell kutatnunk. A “nikolaita” szó görögben két szóból van
összetéve. “Nikaó” azt jelenti: “meghódít”, “mások fölé emelkedik”. “Laos” pedig:
“népet” vagy “laikusokat” jelent. “Nikolaita” tehát azt jelenti, hogy “uralkodni a népen”,
vagy is a laikusok fölé emelni magát”. A szó az emberek olyan csoportjára vonatkozik,
akik magukat a közönséges hívık fölé emelték. Az Úr van fenn, a közönséges hívık
lenn. A nikolaiták ugyan az Úr alatt vannak, de a közönséges hívık fölött. Az Úr pedig
győlöli a nikolaiták viselkedését. Az Úr megveti azoknak viselkedését, akik a
közönséges hívık fölé emelik magukat, mint valami közbenjárók; ez győlöletes az Úr
elıtt. Akkortájt ez még csak viselkedés volt; még nem lett belıle tan.

Az újszövetségben van egy alapvetı tanítás: Isten minden gyermeke Isten papja.

A 2 Mózes 19,5-6-ban Isten így szól Izráel népéhez: “Most azért ha figyelmesen
hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nekem
valamennyi nép közt az enyéim, mert enyém az egész föld. És lesztek nekem papok
birodalma és szent nép.” Kezdetben Isten úgy rendelte, hogy az egész nép az ı papja
legyen; nemsokára azután jött azonban az aranyborjú imádása. Mózes összetörte a
törvény tábláit, és így szólt: aki az Úré, az vágja le testvérét. Ekkor a léviták az Úr
oldalára álltak, és azon a napon 3000 embert megöltek Izráelben (2 Mózes 32,25-29).
Ettıl kezdve csak a léviták lehettek papok; a papok birodalma helyett jött a papok 3
törzse. Izráel népének többi része nem lehetett pap többé, és a lévitákra kellett bízniuk,
hogy a papi szolgálatot végezzék érettük. A papi rend az Ószövetségben közbenjáró
rend volt. De az Újszövetségben Péter így szól:

“Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, olyan nép, amelyet
Isten sajátjának tekint” (1 Pt 2,9).

Papok vagyunk, az egész gyülekezet az; így jutunk el az eredeti állapothoz. A Jelenések
1,5-6 szerint mindazok papok, akiket megtisztított a Bárány vére. A papok Isten
ügyének szolgálatával vannak megbízva; minden hívı meg van bízva Isten ügyének
szolgálatával. Nincs szükség közbenjárók rendjére a gyülekezetben. A gyülekezetnek
egy fıpapja van, az Úr Jézus.

Mielıtt a nagy változás bekövetkezett a gyülekezetben, az Úr ügye minden hívı ügye
volt. Az apostolok után azonban megváltozott a helyzet; lankadni kezdett az érdeklıdés
az Úr ügye iránt. Mikor a római katolikus egyház kialakulása megkezdıdött (Pergámum
korszakában), kevesen voltak az üdvözülık, de sokan voltak a megkereszteltek;
hitetlenek töltötték meg az “egyházat”. És így megjelent a “klérus” csoportja. Mivel az
“egyháztagok” közül sokan nem voltak szellemi emberek, mit lehetett tenni? Az, hogy
megkérjék ıket, tegyék félre a számadáskönyveket, vegyék elı a Bibliát és
prédikáljanak, nem látszott célravezetınek. Kiválasztottak tehát egynéhány embert,
hogy kiváltképpen a szellemi dolgokkal foglalkozzanak, míg az egyház többi tagja
végezte világi munkáját. (így alakult ki a “klérus”, Isten akarata, kívánsága, szándéka
ellenére. Mert Isten akarata az, hogy mindazok, akik világi munkát végeznek,
foglalkozzanak a szellemi dolgokkal is.

A római katolikus egyházban a kenyér megtörését, kézrátételt, keresztelést stb. mind a
“lelkiatyák” végzik; még az esküvı és temetés is a “klérus” dolga. A protestáns
egyházban ott vannak a “lelkipásztorok.” Ha beteg vagy, hívd az orvost; ha törvényes
ügyed van, az ügyvédet; szellemi-lelki problémáidban fordulj a lelkipásztorhoz. És te
magad? Nos, háborítatlanul végezheted a magad világi munkáját. De kérlek, gondold
csak meg: a taoizmusban a taoista papok éneklik a liturgiát a nép helyett, a
judaizmusban a papok intézik Isten dolgát az emberek helyett, a Gyülekezetben
azonban nincs szükség közbenjárók rendjére, mert mi mindnyájan papok vagyunk.

Abel bemutathatott áldozatot: Nóé úgyszintén. Kezdetben Izráel népének minden tagja
áldozhatott; de késıbb, az aranyborjú miatt nem mutathattak be többé áldozatot. Isten
azt mondja, hogy minden hívı közvetlenül járulhat Isten elé. De most közbenjárók
serege van az egyházban. Ma nikolaiták vannak az egyházban, és a keresztyénség
judaizmusba süllyedt.

Az Úr azokat szereti, akik visszautasítják a közbenjárók osztályát. Akiket vérével
megmosott, azokat a szellemi ügyek közvetlen részesévé tette. A gyülekezet csak ezen
az alapon állhat; másképpen judaizmussá lesz. Ezért mi elsısorban nem a szekták
ellen harcolunk, hanem azért az igazságért, hogy az egyetlen kiváltságot Jézus vére adja.
Ma az “egyházaknak” három fı csoportjuk van: az egyik a világegyház, a római
katolikus egyház; a másik az államegyház, mint az anglikán és lutheránus egyház; és a
harmadik a független egyházak, mint pl. a presbiteriánus egyház. A római katolikus
egyházban papi rendszer van, az anglikán egyházban klerikális rendszer, és a független
egyházakban pásztori rendszer. Mindegyikben megtaláljuk a közbenjáró rendet,
amely szellemi ügyekben illetékes. Isten azonban olyan “egyházat” akar alapítani,
amelyben közvetlenül hirdetheti az evangéliumot, közbenjáró rend nélkül. Nem
lehet igaz egyház az, amely szertefoszlik, ha a teljes evangélium érvényre jut benne.

,,Akinek füle van, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Az Úr
ugyanazt mondja mind a hét gyülekezetnek, megmutatván ezzel, hogy nemcsak az
efézusi, hanem minden gyülekezetnek oda kell hallgatnia.

,,Annak, aki gyız, enni adok az élet (száraz) fájáról, amely az Isten paradicsomában
van.” Isten eredeti szándéka, hogy az ember egyék az élet fájáról. Most azt mondja,
hogy közvetlenül hozzá járulhatunk, és az ı eredeti szándéka szerint cselekedhetünk.
Nem az a kérdés, hogy mi az élet fája; sokkal inkább az a kérdés, kész vagy-e
engedelmeskedni Isten szándékának, és enni az élet fájáról, amely az Isten
kertjében van. Csak a gyıztesek ehetnek abból. Aki engedelmeskedik Isten eredeti
szándékának és parancsának, az a gyıztes.

A pergamumi gyülekezet: Jelenések 2.12-17

Az efézusi gyülekezet az apostoli kor végéhez tartozott, a János apostol halálát
közvetlenül megelızı korszakhoz. Erre a gyülekezetre maga János úgy utalt, mint az
utolsó idık gyülekezetére; ez a gyülekezet Péter második levelében és a Timóteushoz írt
második levélben szerepel. Ezt már láttuk. Ezt követıen látjuk a gyülekezet
üldöztetésének korszakát, amelyet a szmirnai gyülekezet próféciájában mutat be nekünk
az Úr. Ezt a megelızı fejezet tárta elénk. Most látni fogjuk a pergámumi gyülekezetet.

A “pergamon” szó “házasságot” vagy “egyesülést” jelent. Látjuk, hogy a
Gyülekezet élete fordulatot vett. Úgy gondolom, hogy a korabeli olvasók, mikor a
Pergamumhoz írt sorokat olvasták, nem értették, mit jelent ez a levél; de ma
visszatekintve az “egyház” történetére, teljesen világos jelentése van. A történetíró
Gibbon azt mondta, hogy ha Róma városának minden keresztyén lakosát megölték
volna, az egész város lakatlan maradt volna. Tehát a világ legnagyobb mérető
üldözése sem volt képes elpusztítani a Gyülekezetet. Ezért a Sátán változtatott a
támadás módszerén. A világ nemcsak hogy nem szegült szembe többé a
keresztyénekkel, hanem a föld legnagyobb birodalma, Róma, elfogadta a
keresztyénséget mint államvallást. A monda szerint Konstantin álmot látott, amelyben
kereszt tőnt fel elıtte, ezzel a felirattal: “Ezzel a jellel gyızni fogsz!” Felfedezte, hogy a
kereszt a keresztyénség jelképe; elfogadta tehát a keresztyénséget államvallásnak. Népét
felbátorította, hogy merítkezzék be, (“keresztelkedjék meg”). Minden bemerítkezett
ember két fehér ruhát kapott és néhány ezüstpénzt. Az “egyház” egyesült a világgal, és
ez által elbukott. Az elızı fejezetben olvastuk, hogy a szmirnai gyülekezet szenvedı
gyülekezet volt, és az Úrnak nem volt ellene szóló szava. Itt Pergamum egyesült a
világgal, hogy a legnagyobb államvallás legyen. Az emberek ebben elımenetelt 5
láthatnak; de az Úrnak nem tetszik. Ha a Gyülekezet egyesül a világgal, megromlik
a tanúbizonyság tétele. A Gyülekezet idegen ebben a világban. Rendjén való, ha a hajó
a vízben van, de az már nem, ha a víz a hajóban van.

” … akinél a kétélő éles kard van … ”

Az Úr úgy mutatkozik be, mint akinek kétélő kard van a kezében. Itt ítélet van.

A gyülekezet elbukott, de ez nem jelenti azt, hogy annak a kornak a Gyülekezete
egyáltalában nem tesz tanúbizonyságot. Körülményeitıl és állapotától függetlenül a
Gyülekezet valósága állandó. Pergamum az a gyülekezet, amely közvetlenül Szmirnát
követi. Milyen helyzetben él? Az Úr azt mondja: “Tudom, hol lakol, ahol a Sátán
trónja van”. Az Úr ismeri a Pergamum helyzetébıl adódó nehézségeket. Mivel ott lakik,
ahol a Sátán trónusa van, elég nehéz lehet számára a bizonyságtétel. Itt egy valóban
különös személy van: “Antipas”, “az én hő tanúm. Az ı nevét nem találjuk a
történelemben; ezért – próféciáról lévén szó – a név jelentését kell keresnünk. “Anti”
jelentése “ellen”, “pas” pedig azt jelenti: “minden”. Van tehát egy hő ember, aki
mindennel szemben áll. Nem abban az értelemben, mintha szándékosan zavart keltene
és nem venné figyelembe a helyzetet, hanem azt jelenti, hogy Isten oldalán áll mindennel
szemben. Természetesen sorsa a mártíromság lesz. A történelem nem ismeri a nevét, de
az Úr igen.

Erre a hőséges emberre tekint az Úr, mikor ezt mondja: “ragaszkodol nevemhez, és a
belém vetett hitet nem tagadtad meg”. Két dolgot mond itt az Úr: az egyik a neve, a
másik a belé vetett hit. Azok Isten gyermekei, akiket Isten választott a nemzetek (a
pogányok) közül az Úr nevében. Alapvetı különbség van a Gyülekezet és a vallás
közt. A vallásban elég, ha valaki elfogadja a tanítást, de a Gyülekezetben mindez semmit
sem ér, ha valaki nem hisz az Úrban. Az Úr neve pedig magát az Urat jelenti. Ez a
sajátos jellemzıje. De nemcsak ezt jelenti, hanem ez a név azt is elmondja, hogy itt járt
és visszament. Meghalt és újra él; így a neve itt él köztünk. Ha elveszítjük Urunk nevét,
nincs többé mirıl tanúságot tennünk. Pergamum megkapja az Úr nevét. Egyvalamire
nagyon nagy gondot kell fordítaniuk Isten gyermekeinek: nyilvánvalóvá kell tennünk,
hogy mi az Úr nevében élünk. Ez a név különleges név, olyan név, amely megóv attól,
hogy megszőnjünk bizonyságtévık lenni, és attól is, hogy az İ neve mellé, vagy helyébe
más nevet tegyünk.

Azt is mondja, hogy “a belém vetett hitet nem tagadtad meg”. A “hit” ezen a helyen
görögül “pistis”. Ennek a szónak a jelentése: hit, bizalom. Nem valami közönséges hit,
hanem az egyetlen, az a hit, amely különbözik minden más hittıl. Az Úr azt mondja,
hogy nem tagadtad meg ezt az egyetlenszerő, belém vetett hitet. A gyülekezet nem
filozófia, természettudomány, erkölcstan vagy lélektan. Ezek nem a gyülekezet körébe
tartoznak. A gyülekezet lényege a hit. “Nem tagadtad meg a belém vetett hitet”. Mit
jelent ez? Azt, hogy “állhatatosan hittél bennem”. Isten gyermekeinek életben kell
tartaniuk ezt a hitet. Az Úr Jézusba vetett hitünk nem változhat meg. Ez a hit különít el
bennünket a világtól. “Ragaszkodol nevemhez, és a belém vetett hitet nem tagadtad
meg”, ez a két dolog az, amiért dicsérte ıt az Úr.
6
“De van valami kevés kifogásom ellened, mert vannak nálad olyanok, akik Bálám
tanítását követik, ki Bálákot tanította, hogy tırt vessenek Izráel fiai elé, hogy egyenek
a bálványáldozatokból és paráználkodjanak.” Bálám pogány volt; nem tudjuk, miért
nevezte Isten ıt is prófétának. Miként Sault, Isten Szelleme ıt is felindította, de nem
költözött belé. Izráel népének sorozatos gyızelme megijesztette Bálákot, és Bálámért
küldött. Azt mondta neki: “Te próféta vagy. Kérlek, átkozd meg Izráel népét”. Bálám
megkívánta a felajánlott pénzt, menni akart, és bár Isten elıször meggátolta ebben,
késıbb megengedte neki, hogy menjen. De képtelen volt rá, hogy megátkozza Izráel
népét. Mivel azonban elfogadta Bálák pénzét és semmit sem tett érte, kényelmetlenül
érezte magát; cselt szıtt tehát. A moábiták kérjék meg asszonyaikat, hogy menjenek el
Izráel népéhez. Így a moábita asszonyok egyesültek Izráel népével, Izráel fiai feleségül
vették ıket. Ezek a pogány asszonyok magukkal vitték bálványaikat is, és így rávették
Izráel népét nemcsak a paráználkodásra, hanem a bálványimádásra is. Isten haragja
felgyúlt, és megölt huszonnégyezer izráelitát; Moáb azonban megmenekült. A 4 Mózes
25. fejezetben olvashatjuk, hogy Izráel fiai moábita asszonyokkal házasodtak össze, de
csak a 31. fejezetbıl tudjuk meg, hogy ezt a cselszövést Bálám eszelte ki.

Isten megmutatja nekünk, micsoda Pergámum: a pergamon szó a világgal való
házasságot jelenti. Kezdetben a világ szemben állt a Gyülekezettel, most a
Gyülekezet és a világ összeházasodtak. Sokszor elmondtam már, hogy a “Gyülekezet”
(ekklésia) jelentése: a kihívottak közössége. Nem egyesítve a világgal, nem
összeszerkesztve vele, hanem különválasztva tıle, kihívva belıle – ez a gyülekezet.
Bálám módszere lerontja a válaszfalat a Gyülekezet és a világ közt, és az eredmény
bálványimádás.

Itt különösen két dologra kell figyelnünk a paráználkodásra és a bálványimádásra.
Különös, hogy ez a kettı együtt szerepel. Az elsı korinthusi levélben ez a két dolog
szintén együtt van említve. Testi életünkben ezt a két dolgot győlöli Isten, szellemi
életünkben szintén ezt a két dolgot győlöli. Hallgassuk csak, mit mond errıl Jakab
levelének 4. fejezete: “Nem tudjátok, hogy a világ barátsága ellenségeskedés Istennel?”
Amit Isten győlöl, az a világgal való egyesülés. Ugyancsak szemben áll Istennel a
Mammon. “Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” (Mt 6,24). Vagy egyiket
szolgálja az ember vagy a másikat. Nagyon fontos látnunk ebbıl, hogy a Mammon
szemben áll Istennel. Sok bálvány kizárólag a Mammonnak köszönheti létezését. Ma
egyetlen keresztyén ember sem gyilkol, nem is imád öntött bálványokat, de ha
pénzsóvárak vagyunk, a pénz hatalmában bízunk, az felér a bálványimádással. A
bálványok alapja a Mammon, és Isten el akar választani bennünket a Mammontól.
Látjuk, hogy a paráznasághoz kapcsolódik a bálványimádás: éppígy kapcsolódik a
pénzsóvárság a világgal való egyesüléshez. Szeretném felhívni a figyelmet a Biblia
ellentéteire. Ha látjuk a negatívoldalt, akkor látjuk a pozitívat is. A Biblia mindig
szembeállítja a Sátánt Krisztussal, a hústestet a Szent Szellemmel, a világot és Mammont
az Atya Istennel. A világ szemben áll az Atyával; ezért mondja l János 2,14, hogy ha
“valaki a világot szereti, nincs abban az Atya szeretete”. A Mammon Istennel szemben
áll. Ha valaki a Mammont szolgálja, nem szolgálhatja Istent.

Bálám mőve a Gyülekezet egyesítése a világgal. Mikor Nagy Konstantin elismeri a
Gyülekezetet, Bálám tanítását követi és semmi sem nehezebb, mint Bálám mővét
megakadályozni. Ma Isten gyermekei nagyok akarnak lenni, gazdagodni akarnak,
és közben nem törıdnek a szentséggel és tisztasággal. Engednek a kísértésnek,
engednek Bálám tanításának, és így közvetve megtagadják az Úr nevét.

Itt kiváltképpen Bálámot említi az Úr. Bálám volt az elsı, aki pénzt keresett prófétai
képességével. Az Újszövetség néhány helyen még említi Bálámot. 2 Péter 2,15 mondja,
hogy Bálám a gonoszság jutalmát kedvelte. Júdás írja, hogy Bálám sóvárgott a
jutalomra. Álljunk meg itt egy kissé. Elképzelhetı az, hogy a korintusi gyülekezet
meghívja Pált, és elıször a szolgálat honoráriumát tárgyalják meg? Elképzelhetı az,
hogy a jeruzsálemi gyülekezet szerzıdésben biztosította Péter apostol évi jövedelmét?
Nem, ilyesmit el sem tudunk képzelni. Eredetileg azok, akik Isten ügyében
fáradoztak, Istentıl várták megélhetésüket, és nem fogadtak el pénzt a pogányoktól
(3 János 7). De Konstantin alatt Isten minden szolgája az államkincstárból kapta
fizetését. Alig valamivel 300 után kezdıdött meg ez a rendszer. Aki elıször elfogadta a
fizetést, az Bálám módszerét vezette be, és ha már abban az idıben kérdezte volna meg
valaki az akkori apostolokat: “Mennyi a havi fizetésed?”, az már nem lett volna tréfa. És
ma már általánosan ez a helyzet, ahelyett, hogy az szolgálna az Úrnak, aki rá tudja
bízni magát, aki pedig nem tudja rábízni magát, az nem szolgálna neki. Jól meg kell
ezt fontolnunk az Úr színe elıtt.

A következı mondanivalót az ,,így” szócska kapcsolja a már mondottakhoz a levélben.
Ismét a nikolaitákról van szó. Az Ur kifejezi, hogy elveti Bálám tanítását; és ugyanígy
azt is, hogy a nikolaiták tanítását utálja. Isten maga rendelte el a Bibliában, hogy
milyen legyen a Gyülekezet. Olvassuk el Máté 20,25-28-at:

“Jézus pedig elıszólította ıket és ezt mondta: tudjátok, hogy a fejedelmek uralkodnak
népeiken, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ne így legyen köztetek; hanem aki
köztetek nagy akar lenni, szolgáljon nektek, és ha valaki elsı akar lenni köztetek, legyen
a ti rabszolgátok. Aminthogy az Ember Fia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak,
hanem hogy ı szolgáljon, és adja az ı életét váltságul sokakért.”

Értjük? Az Úr alapította a gyülekezetet, de a fejedelmek és földi nagyságok módján
uralkodó osztály nélkül. Az Úr úgy rendelte, hogy aki nagy akar lenni, az
szolgáljon; és aki leginkább szolgál, az a legfıbb. A nagyság kérdésében nem a
betöltött hivatal a döntı, hanem a végzett szolgálat. Máté 23,8-11-et olvasva ez még
nyilvánvalóbbá válik. A gyülekezet alapelve, hogy mindnyájan testvérek vagyunk,
nincsenek rabbik, sem mesterek, sem atyák.

Mikor Konstantin államvallássá tette a keresztyénséget, azt tette, amit Bálám, és
következésképpen megjelent a színen a nikolaiták tanításának gyümölcse. Az
“atyák” rendszere, akik közt legmagasabb rendő a pápa. Amikor valaki
megcsókolja a lábát, azt kell kiáltania: “Uram!” Ugyanakkor megjelentek a vatikáni
udvarban a magas hivatalok, amelyekben sok ország képviselteti magát nagykövetekkel
és miniszterekkel. Királyokkal körülvéve, magas hivatalokban, ezek azok, akiket
atyáknak és rabbinak neveznek. Ez a nikolaiták tanítása, amelyet már láttunk. Ezért
óvakodjanak azok, akiknek a világban magas tisztségük és hírük van, hogy a világ
dolgait bele ne vigyék a gyülekezetbe. Ha a nyomorultat, aki melletted ül, nem tudod 8
testvérednek tekinteni, akkor baj van a keresztyénségeddel. Ha testvérek közt ülsz, és
nem tudsz testvérré lenni köztük, akkor a nikolaitizmus szelleme van jelen általad. A
“nikaolaos” görög szóban a “laos” nemcsak világiakat (közönséges embereket)
jelent, hanem laikust jelent a gyakorlott szakemberrel szemben is. PI. az orvos
specialista a hivatásában, s mindazok, akik nem orvosok, laikusok a szemében. Ha az ács
találkozik egy másik ácsmesterrel, mindketten szakemberei ugyanannak a szakmának.
De ha ugyanaz az ács találkozik valakivel a szakmáján kívül, az laikus a szemében. A
nikolaitizrnus ilyen értelemben azt jelenti, hogy a “szakemberek”, akik a “szakmán
belül” vannak, uralkodni akarnak a többieken, a laikusokon, akik a “szakmán
kívül” vannak. Ez az, amirıl az Úr azt mondja, hogy “ellenére van”.

Más az efézusi és más a pergamumi gyülekezet állapota. Az efézusi gyülekezetben még
csak mint egyesek viselkedése található meg a nikolaitizmus, míg a pergamumi
gyülekezetben már tanná lett. Idıbe telik, amíg a viselkedésbıl tanítás lesz. Ha egy
bizonyos magatartást már nyilvánosan hirdetnek, és tanbeli alapjait prédikálják, ez azt
jelenti, hogy már nemcsak így tudnak viselkedni, hanem meg tudják alkotni a magatartás
elméleti alapját is; ez már egy lépés elıre. A viselkedés megelızi a tant. Akkor válik
komollyá az ügy, amikor a tan megjelenik. Néhány éve találkoztam egy gyülekezeti
taggal, aki felesége mellé ágyast is vett magának. Arra kértek, hogy beszéljek a fejével.
Kiderült, hogy nemcsak helyesnek tartotta az ágyas tartását, hanem még bibliai
példákkal is igazolta bőnét. Ágyast tartani, az még csak viselkedés; de ezt bibliai
idézetekkel alátámasztani, az már tan. Így ma nyilvánosan tanítják a nikolaitizmust.
Hogyan alkotta meg Pergamum ezt a tant? Már mondtuk, hogy Konstantin elfogadta a
keresztyénséget államvallásnak, a Gyülekezet összeházasodott a világgal. Aki csak a
birodalom polgára volt, megkeresztelkedhetett; következésképpen a Gyülekezet megtelt
hitetlenekkel. Eredetileg csak testvérekbıl állott a Gyülekezet, és minden testvér pap
volt. Akkor betódult a Gyülekezetbe egy vegyes sokaság. Ezektıl azt várni, hogy
Istennek szolgáljanak, lehetetlen volt. A legkényelmesebb megoldás az volt, hogy
kiválasztottak néhány embert, mondván: “Ti foglalkozzatok a lelki-szellemi dolgokkal; a
többi a köznép, a laikusok tömege”. Sokan úgy lettek gyülekezeti taggá, hogy
egyáltalában nem is ismerték az Úr Jézust. Azok tehát, akik ismerték az Úr Jézust, lettek
a “szakemberek”; így megjelent a nikolaitizmus. Ez a gyülekezet és az állam
összeházasodásának kikerülhetetlen következménye. Amit a nikolaiták Efézusban
tettek, az még csak egyfajta viselkedés volt, Pergámumban tanná lett. A dolog úgy fest,
hogy mostantól kezdve a gyülekezet a “szakemberek” ügye és nem a laikusoké. Azt
tanítják, hogy egészen rendben lévı, ha nem vagyunk szellemi emberek; a szellemi
életünk dolgát a “szakemberekre” bízhatjuk; mi, köznépbıl valók foglalkozzunk
csak nyugodtan világi ügyeinkkel. És kialakul a tan, mely szerint kétféle ember él a
Gyülekezetben: vannak, akik a szellemi ügyekkel foglalkoznak, mások a világi
dolgokkal. A közönséges ember számára elég, ha részt vesz az összejöveteleken,
mással nem kell törıdnie. Ha valaki itt alkalmazni akarná az 1 Korinthus 14.
gyülekezeti összejövetelekrıl szóló tanítását, az már nem menne. Bálám doktrinája
bevezeti a nikolaiták tanítását.

Azt hiszem, ez az, amit az Úr a legjobban győlöl; ezért különösen figyelnünk kell rá.
Elismerem, hogy van különleges szolgálatra való elhívatás. Azt is elfogadom, hogy míg
Pál a szolgálattal egy idıben sátorkészítéssel is foglalkozott, Péter és János és Jakab teljesen az igehirdetésnek szentelte életét. De ma, amit a testvérek helyzetének hívunk,
az nincs összekapcsolva a szolgálat helyével. A helyi gyülekezetben az ottani testvérek
elöljárók és szolgálók legyenek. A szellemi ügyekre való gond valamennyi testvér
ügye; ık a papok. Az elöljárók nem végezhetnek el mindent helyettük; az ı
feladatuk csupán a “fel ügyelet”. S ha a gyülekezet munkásai megjelennek a
gyülekezetben, semmivel sem többek bármely testvérnél. Itt a különbség a nikolaiták és
a testvérek közössége közt. A Bibliából megtudhatjuk, hogy valamennyi testvér
bizonyságtevı, csak az apostolok több tanúságot tesznek. Jellegükben azonosak, csak
szolgálatukban van fokozati különbség. A nikolaiták tanítása ezt teljesen megfordítja; a
szellemi ügyekre való gondviselés egy különleges osztályba tartozók dolga. Ezt Isten
színe elıtt vissza kell utasítanunk, mert ha ez az eset fennáll, a gyülekezet világivá lehet,
és megelégedhet egy néhány szellemi szolgával. A gyülekezet kiválaszt néhány
különlegesen szellemi embert, hogy a szellemi dolgokkal törıdjék. İk egy külön
osztállyá lesznek a szellemi ügyek útján. A világegyház lelkiatya-rendszere, az
államegyházak klerikális rendszere, és az independens egyházak lelkipásztori
rendszere e tekintetben azonos természetőek. Valamennyien nikolaiták. A Biblia
csak testvéreket ismer. Van pásztori adottságú ember, de nincs lelkipásztori
rendszer. A lelkipásztori rendszer már emberi tradíción alapul. Ha Isten gyermekei
nem hajlandók visszatérni a kezdeti állapothoz, tehetnek, amit akarnak, az nem
lesz jó. A gyülekezetnek nem szabad a világgal egyesülnie, és nem szabad
hitetleneket befogadnia, különben könnyen elfogadja a nikolaiták tanítását. Az
embereket el kell választanunk a világtól, mielıtt befogadnánk ıket a gyülekezetbe.
Ha csak egy hitetlent beengedünk a gyülekezetbe, az már nem gyülekezet, hanem
világ. A gyülekezet szentségét és különállását minden áron fenn kell tartanunk.
“Térj meg azért; ha pedig nem, hamarosan ellened megyek és vívok azok ellen
szájamnak kardjával.”

Itt az Úr nagyon erıs kifejezést használ. Ha nem akarsz megtérni, megbüntetlek
téged szájamnak kardjával – azaz İ megbünteti és megítéli az ellene lázadókat. Kérjük
Istent, hogy ne legyenek köztünk nikolaiták! Úgy érzem, hogy ha a Gyülekezet megırzi
szellemi mivoltát, akkor nincs benne helye a nikolaitáknak. A nikolaiták csak akkor
jelennek meg, ha a Gyülekezet elvilágiasodik. Isten elıször azt kívánta Izráeltıl, hogy
az egész nép pap legyen. Csak mert Izráel vétkezett, azért választotta külön a leviták papi
törzsét. Amikor a Gyülekezet elvilágiasodott, akkor lett az Isten szolgálata csupán
néhány ember dolga. Most Isten akarata az, hogy a Gyülekezet minden tagja
szellemi dolgokkal foglalkozzék.

,,Annak, aki gyız, enni adok az elrejtett mannából, és adok neki fehér kövecskét és a
kövecskén új írott nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.”

,,Annak, aki gyız, enni adok az elrejtett mannából, és adok neki fehér kövecskét és a
kövecskén új írott nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.”
A gyıztesnek két dolgot ígér: az egyik az elrejtett manna, a másik a fehér kövecske. Az
elrejtett manna nem azonos a pusztai vándorlás mannájával.Mikor Izráel népe a pusztá-
ban vándorolt, naponta manna hullt az égbıl, hogy táplálja ıket.Azután Mózes megparancsolta, hogy egy aranyedényt töltsenek meg egy hómer mannával, és helyezzék el a frigyládában. Mikor a kései utódok kérdik majd, mi ez, elmondhatják majd, hogyan hullatott Isten mannát, hogy táplálta őket a pusztában, amit a frigyládában elhelyezett manna
igazol majd (2 Mózes 16,14-35). A késıi utódoknak, akik nem tudják, hogy milyen volt
a manna, megmutathatják majd a frigyládában lévı mannát, és abból megtudják. De
egészen más kapcsolatban vannak az eltett (elrejtett) mannával azok, akik ettek mannát.
Akik nem ízlelték, azoknak nincs ilyen emlékük róla, noha tudták, hogy mi az. Aki gyız,
annak az Úr ad enni az elrejtett mannából, hogy legyen ilyen emlékük.
Istennel kapcsolatos élményeink mindegyike drága, és nem vész el. Sok testvérem kérdi
tılem: mindaz, amit átéltünk, Isten elıtt használ majd az örökkévalóságban? Aki tudja az
elrejtett manna jelentését, az tudja, hogy lesz-e haszna, vagy sem. Ha az “elrejtett
mannát” megláthatjuk, akkor egyszer majd visszatekinthetünk a “mindennapi manná”-ra.
Akármilyen próbákkal teljes és könnyhullatásos legyen is a jelenünk, egyszer majd,
mindez emlék lesz. Számomra az elrejtett manna ugyanaz, mint a mindennapi manna
Akik soha nem látták a mannát, azok nem emlékeznek majd rá ama napon, amikor
meglátják az elrejtett mannát. Tudják ugyan, hogy van vezérlı kegyelem, de soha nem
ízlelték azt. De akik kóstolták azt, azok telve lesznek reá való emlékezéssel. Az elrejtett
manna a Biblia nagy alapgondolatai és nagy kincsei közé tartozik. Egykor majd a
mennyei, az elrejtett mannával tápláltatunk. Ha e világban nem kapunk sebeket, nem
tartozunk a gyıztesek közé. Ha nem mentünk át földi szenvedéseken, akkor az
eljövendı világban, még ha kapunk is az elrejtett mannából, nem ismerjük fel az
ízét, mert nem lesznek vele kapcsolatos emlékeink. Ne gondoljuk, hogy amit ma
átélünk, annak nincs jelentısége. Egyetlen élmény sem vész el. Ama napon minden
élményünkre vissza tudunk majd emlékezni. Ne mondjuk azt, hogy a mennyek
országában már mindez mindegy lesz. Nem, semmi sem mindegy. E földi világban átélt
tapasztalataink közvetlen kapcsolatban vannak a mennyei örömökkel. Az elrejtett manna
ismerıs azoknak, akik tudnak róla, és ismeretlen azoknak, akik nem tudnak róla. Ma
szenvedéseken és megpróbáltatásokon megyünk át; ama napon az Úr letörli majd a
könnyünket. Hogyan ismerhetné a letörlött könnyek gyönyörőségét az, aki itt nem
hullatott könnyeket?
Van még egy jutalom, a fehér kı, melybe be van írva a gyıztes neve. Az Úr új nevet ad
majd neki, olyan nevet, amely megfelel az Úrral való kapcsolatának. Egy testvér azt
akarja, hogy én válasszak számára új nevet, de nem tudom, hogy ha ezt meg is tenném,
utána nem kellene-e megváltoztatnia még egyszer. Az Úr fehér kıre írja nevedet; ezt a
nevet csak az Úr ismeri majd és te. A gyıztes nem valami különleges nevet kap, azt a
nevet kapja, amelyre rászolgált. Remélem, hogy az Úr megnyitja szemünket,
felismerjük az utat, amely a győzelem felé vezet, és megkapjuk az elrejtett mannát
és az új nevet.

[Névtelen]

A filedalfiai gyülekezet – Watchman Nee

Jelenések 3.7-13; Máté 23.8-11; János 20.17

1 Korinthus 12.13; Galata 3.28.

Egy gyülekezet van a Jelenések könyvében lévő hét gyülekezet között, akit az Úr megdicsér, és ez a Filadelfiai gyülekezet.

Mondhatjuk úgy is, hogy ez a győztes gyülekezet képe.

PDF formátumban itt tölthető le: Filadelfiai gyülekezet

– § –

Most pedig szeretnénk bemutatni Filadelfiát. Filadelfia az a gyülekezet, amely visszatér az apostolok igazhitűségére. Filadelfia is fordulatot vett, visszatért a kezdethez, a Bibliához. A gyógyulás folyamata Szárdisszal kezdődött és Filadelfiával jutott teljességre. Ez utóbbi ismét az apostoli kor egyenes folytatása. Filadelfia Szárdiszból jött ki. Nem római katolikus egyház, nem is protestáns, hanem az apostoli kor gyüleke­zetének folytatója. Később jött Laodicea, amely szintén sorra kerül vizsgálódásaink­ban. Most azonban szenteljünk egy kis időt Filadelfiának, remélvén, hogy világosan megértjük, mi mondanivalója van számunkra.

A hét gyülekezet közül ötöt megdorgál az Úr, kettőt nem. Ez utóbbi kettő Szmirna és Filadelfia. Az Úr csak ezt a kettőt fogadja el úgy, amint van. Valóban figyelemreméltó, hogy az Úr szinte ugyanazon igéket szólja Filadelfiához, amit Szmirnának mondott. Szmirna nagy gondja a judaizmus volt, ugyanez Filadelfiáé is. Szmirnának azt mondja az Úr, “hogy megpróbáltassatok”, míg Filadelfia gyülekezetének ezt: “megtartalak téged a megpróbáltatás órájától, amely jön az egész világra, hogy megpróbálja a földön lakókat”. Hasonló az Úr szava a két gyülekezethez a koszorút illetően. Szmirnának azt mondja: “Neked adom az élet koszorúját”, míg Filadelfiának: “Tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye a te koszorúdat”.

A két gyülekezetnek ez a hasonlósága mutatja, hogy mindkettő ugyanazon az alapon áll, tudniillik az apostoli gyülekezet igazhitűsége vonalán. A szárdiszi gyülekezet is megéledt, de nem teljesen; benne az ébredés nem volt egyáltalában jól végrehajtva. De Filadelfia ébredése teljesen az Úr akarata szerint való. Nemcsak, hogy nem dorgálja meg az Úr Filadelfiát, mint Szmirnát sem, hanem egyenesen dicséri. Az egyenes vonal, melyet meghúztunk, a választottak vonala. Nyilvánvaló, hogy Filadelfia az, amit az Úr magának választott. Filadelfia az apostoli igazhitűségének folytatója. Ő pótlást ad Szmirnának. (így az Úr hozzá szóló szavai nekünk is szólnak, hogy megtartsuk azokat és engedel­meskedjünk azoknak.) Pergamum és Tiatira annyira eltévelyedett, hogy a rá követke­ző Szárdisz, noha nagy lépést tett az Úr felé, mégsem tudott teljesen helyreállni. No­ha teljes szívvel elindult a gyógyulás útján, nem tudta elérni a célt. Filadelfia azonban a teljes helyreállás. Remélem, mindnyájan tisztán látjuk ezt.

Filadelfia két görög szóból van összetéve; az egyik jelentése “kölcsönös szeretet”, a másiké “testvér”. Filadelfia tehát “testvéri szeretetet” jelent. Az Úr “testvéri szere­tet” -ről prófétál. Tiatira jellemző vonása az áldozat, mely a római katolikus egyházban jutott teljességre. Szárdisz jellemzője az ébredés, mely a protestáns egyházakban való­sult meg. Most pedig az Úr azt mondja, hogy van egy gyülekezet, amely már teljesen felébredt, és amely elnyerte az Úr dicséretét. Minden bibliaolvasó emberben felébred a kérdés: melyik ez a gyülekezet a valóságban? Hol találjuk a gyülekezetek történel­mében? Nem könnyű ezt a kérdést kikerülnünk.

Beszéltem már a nikolaiták viselkedéséről és a nikolaiták tanáról az efézusi és per­gamumi gyülekezetben. Ott már jeleztem, hogy ők a papi osztály képviselői. Izráel­ben csak léviták lehettek papok, a többi törzsbéli nem. De a gyülekezetben Isten min­den gyermeke pap. 1 Péter 2. és Jelenések 5. világosan tanítja, hogy mindazok papok, akiket Jézus megváltott vérével. A nikolaiták mégis sajátos papi tisztséget hoztak lét­re, amely tanítás szerint a laikusok (közönséges hívők) éljenek csak világi hivatásuk­nak, és végezzék a világi dolgaikat; fölöttük van a papi rend, hogy foglalkozzék a szel­lemi dolgokkal. És most újra el akarok mondani valamit a közbenjárók rendjéről. A zsidóknál megvan a judaizmus, és a nikolaita viselkedés tanná fejlődött. Létrejött a lelki atyák osztálya. Ők a szellemi ügyek végzésére vannak hivatva, míg a többiek végezhetik világi dolgaikat. Az ő dolguk a kézrátétel: csak ők közvetíthetik az áldást. Ha szellemi dolgok iránt érdeklődöm, nem fordulhatok közvetlenül Istenhez: a lel­ki atyát kell megkérdeznem, hogy tudakozódjék Istennél helyettem. Szárdisz idejében javult a helyzet. Eltörölték a lelki atyák rendjét, helyette azonban jött a lelkipásztori rendszer. A protestáns egyházakban vannak először is a szigorúan állami egyházak, azután a rendkívül sokféle hitvalló, zárt, különleges egyház. De akár ilyen, akár olyan, mindegyikben felfedezhető a közbenjáró osztály létezése. Az előbbiekben a klerikális rendszer, az utóbbiakban a pásztori rendszer. Ami a papi osztály rendszerét illeti, akár lelki atyáknak, akár klerikusoknak, akár lelkipásztoroknak nevezzék is tag­jait, mindig van valami bennük, amit megvet az Úr. A pergamumi nikolaita tanítás­hoz képest a protestáns egyházak változást jelentenek. De jóllehet a protestáns egy­házban senki sem hívhatja magát lelki atyának, mégis a klerikusok és pásztorok rend­szere ugyanazon az elven épül fel. Még ha más nevet is ad magának, és “lelki munkás­nak” nevezi magát, amíg ugyanaz a gyülekezettel szembeni helyzete, addig ugyanaz az „illata” is.

Sok Szentírásbeli idézettel támasztottam már alá, hogy mi mindnyájan papok va­gyunk. De itt ellentét van Isten akarata és az ember véleménye közt. Ha Isten azt mondja, hogy a gyülekezetben mindenkit úgy minősít, hogy ő pap, miért mondják az emberek, hogy a szellemi hatalom csak a közbenjáró osztály, pl. a lelki atyák kezé­ben van? Ismétlem: akiket a Bárány drága vérén megváltott, azok mind papok. Miért nem dorgálja az Úr Filadelfiát, hanem inkább dicséri? Emlékszünk, hogy a közbenjá­ró osztály Pergamumban kezdett kialakulni, és Róma tette gyakorlattá. Pápáik van­nak, akik uralkodnak felettük, magas tisztségviselők gyakorolják a hatalmat felettük, van Vatikánjuk, hivatalaik stb. Az Úr azonban így szól: “Ti mindnyájan testvérek vagytok”. Álljunk erősen a Máté 20.25 és 23.8 alapján. Igaz, hogy a Biblia beszél “pász­torokról”, de nem beszél pásztori rendszerről. Mellesleg a “pásztor” szó az eredeti szöveg szerint nyájőrzőt jelent, melyet nevezhetünk terelőpásztornak is. Az Úr azt mondja: ne hívassátok magatokat mestereknek, se atyáknak. És íme látjuk, hogy a római katolikus egyházban az atyákat “atyá”-nak, a protestáns egyházakban a pásztorokat “lelkipásztor”-nak nevezik A ti­zenkilencedik században nagy ébredés támadt, mely eltörölte a közbenjáró osztályt. Szárdisz után jött a nagy megelevenedés: a gyülekezetben a testvérek szerették egy­mást, és a közbenjáró osztályt eltörölték. Ez Filadelfia.

1825-ben Írország fővárosában, Dublinban néhány hívő ember szívét Isten arra in­dította, hogy Isten minden gyermekét szeressék, függetlenül attól, melyik felekezet­hez tartoznak. Ezt a szeretetet nem tették tönkre a felekezeti válaszfalak. Elkezdték felismerni, hogy a Szentírásban Isten Igéje azt mondja, hogy Krisztusnak csak egy teste van, függetlenül attól, hogy az emberek hány szektára oszthatják fel. Tovább tanulmányozták az írást, és rájöttek, hogy nem Isten Igéje szerint való, hogy egy em­ber igazgassa a gyülekezetet, és egy ember prédikáljon benne. Elkezdtek találkozni minden vasárnap, hogy megtörjék a kenyeret és imádkozzanak. A római katolikus egyház több mint ezer éve, és a protestáns egyházak néhány száz éve után az emberek elő­ször tértek vissza az Istennek Ige szerint való egyszerű, szabad és szellemben való imá­dásához. Először csak ketten voltak; később négyen vagy öten.

Ezek a hívők a világ szemében alacsonyrendűek és ismeretlenek voltak. De köz­tük volt az Úr, és a Szent Szellem vigasztalása. Két tisztán felismert igazság alapján álltak először: hogy a Gyülekezet Krisztus teste, és ez a test csak egy; másodszor: hogy az Újszövetségben nincs klerikális rendszer; az Ige minden hivatalos szolgája, akit emberek állítottak oda, nem az írás szerint való. Hittek benne, hogy minden igaz hívő ennek az egy Testnek tagja. Meleg szeretettel fogadtak mindenkit, aki közéjük jött, függetlenül attól, milyen felekezethez tartozott. Nem volt semmiféle szektás öntudatuk. Hittek benne, hogy minden igaz hívőnek papi hivatala van; szabadon be­léphet a szentek szentjébe. Abban is hittek, hogy a mennybe ment Úr különböző adományokkal ajándékozta meg a Gyülekezetet, hogy tökéletesítse a szenteket, és építse a Krisztus Testét. Ezért tudtak elszakadni a klerikális rendszer két bűnétől: hogy egyesek dolga csupán az áldozat bemutatása és az Ige hirdetése. Ezen elvek alapján szívesen fogadtak testvérül mindenkit, aki az Úrban volt, és nyitott szívvel minden igeszolgálatot azoktól, akiket Isten Szelleme indított szolgálatra.

Ugyanebben az időben élt egy anglikán lelkész, John Nelson Darby, aki nagyon elégedetlen volt egyháza állapotával, mely hite szerint nem volt Isten Igéje szerint va­ló. Gyakran találkozott ezekkel a testvérekkel, jóllehet ez idő tájt még a klérus ru­háját hordta, és az anglikán egyház lelkésze volt. Isten embere volt, nagy szellemi erő­vel megáldva és szenvedésre kész. Egyúttal azonban szellemi ember is volt, aki ismerte Istent és a Bibliát, és megítélte a test cselekedeteit. 1827-ben hivatalosan szakított az anglikán egyházzal, letette a klerikus öltözetet, és egyszerű testvérré lett, együtt lévén a testvérekkel az összejöveteleiken. Eredetileg a testvérek kevés dolgot láttak meg tisztán, de mikor John Nelson Darby hivatalosan csatlakozott hozzájuk, a men­nyei világosság valóságos zuhatagként áradt rájuk. Sok szempontból Darby munkája hasonlított Wesley-éhez, de az anglikán egyházzal való kapcsolatuk teljesen eltérő volt. Az előző században Wesley úgy érezte, nem tudná megőrizni békességét, ha el­hagyná az államegyházat; egy századdal később Darby viszont úgy érezte, nem tudná megtartani békességét, ha megmaradna az anglikán egyházban. De ami a buzgóságot, őszinteséget és hűséget illeti, igen sok rokon vonás van köztük.

Ugyanebben az évben történt, hogy J. G. Bellett is csatlakozott az összejövetelek­hez. Különlegesen mély, tartalmas, szellemi ember volt. Ezek az egyszerű, mégis Írás szerint való összejövetelek nagyon megindították. Azt mondja az akkori állapotokat illetően:

“Egy testvér éppen most mondta nekem, hogy az Írásból ő úgy látja, hogy ha a hí­vők, mint Krisztus tanítványai összejönnek, bátran megtörhetik a kenyeret az Úr parancsa szerint; és amennyiben az apostolok gyakorlatát útmutatónak tekinthet­jük, minden Úr-napját azzal kell megkülönböztetnünk, hogy emlékezzünk az Úr halálára, és engedelmeskedjünk búcsúzáskor mondott parancsának”:

Egy más alkalommal ezt mondta J. G. Bellett:

“Amint egy napon egy testvérrel sétáltunk a Lower Pembroke Streeten, azt mond­ta nekem:

’Istennek nyilván az a szándéka velünk, hogy teljes egyszerűségben gyűljünk egybe, mint a tanítványok, ne várjunk se szószéket, se lelkészi szolgála­tot, hanem bízzunk az Úrban, hogy Ő szolgál nekünk az Ő jó tetszése szerint, vala­melyik közülünk való testvér által, és így épít bennünket’.

Ahogy ezeket a szava­kat kimondta, biztos lettem benne, hogy ez a helyes út, amelyet most lelkem meg­talált, és úgy emlékszem erre a pillanatra, mintha tegnap lett volna, még a helyet is meg tudom mutatni, ahol ezeket mondta az a testvér. Ez volt az a nap, amelyen testvérként újra megszülettem.”

Így jutottak a testvérek fokozatosan előre, kapták fokozatosan a kijelentést, és lát­tak egyre nagyobb világosságot. Egy év múlva, 1828-ban John Nelson Darby kiadott egy kis könyvet, melynek ez volt a címe: “Krisztus gyülekezetének természetéről és egységéről. Ez a kis könyv volt az első a sok ezerből, amelyet a testvérek publikáltak. Ebben a könyvben Darby világosan kinyilvánította, hogy a testvérek nem szándékoznak sem új felekezetet, sem az egyházak egységszervezetét megalkotni. A következőt írta:

“Elsősorban nem a különböző hitvallású egyházak külső uniója az, ami kívánatos: meglepő, hogy még a gondolkodó protestánsok is ezt kívánják: ez semmiképpen sem tenne jót, és úgy érzem, hogy ez az egyesült test nem viselné magán Isten igaz egyházának a jegyeit. Ellenpárja lenne csupán a római katolikus egységnek; elvesz­tenénk az egyház életét, és az Ige erejét, és teljesen ki lenne zárva a szellemi élet egysége … Az igazi egység a Szent Szellem egysége, és azt a Szent Szellemtől kell elnyernünk küzdelem árán … Semmiféle olyan összejövetel, amely nem kész magához ölelni Isten minden gyermekét Krisztus királyságának alapján állva, nem nyerheti el az áldás teljességét, mert nem tudja átfogni, hite nem tudja átölelni azt … de ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az Ő nevében, oda hoz áldást áldott Neve … “

“Továbbá, az egység az egyház dicsősége; de az olyan egység, mely saját érdekün­ket akarja biztosítani és előmozdítani, nem az egyház egysége, hanem konföderá­ció, és megcsúfolása az egyház természetének és reménységének. Az egyház egysé­ge a Szent Szellem egysége, és csak a Szent Szellem dolgaiban jöhet létre, és csak szellemi emberek hozhatják létre … “

“Hogy mit kell tennie az Úr népének? Várjon az Úrra, és pedig a Szent Szellem ta­nításának megfelelően, és mint az Egyszülött Fiú képmása itt a földön, a Szellem által. Járjon a Jó Pásztor nyájának útján, ha tudni akarja, hol táplálja a Jó Pásztor az ő nyáját.”

Egy másik helyen azt mondja Darby:

“Mivel a mi asztalunk az Úré és nem a miénk, mindazokat elfogadjuk, akiket Isten elfogad, szegény bűnösöket, akik az Úrhoz menekülnek, hogy ott megnyugodja­nak, nem önmagukban, hanem egyedül Krisztusban.”

Ugyanebben az időben történt, hogy egyidejűleg munkálkodott Isten Brit-Guayaná­ban és Olaszországban, ahol ugyanilyen összejövetelek kezdődtek. 1829-ben Arábiá­ban is voltak hasonló összejövetelek. 1839-ben Nagy-Britanniában, Londonban, Ply­mouthban és Bristolban szintén voltak összejövetelek. Később az Egyesült Államok sok helyén, és Európában is számos helyen voltak összejövetelek. Nemsokára ezután majdnem mindenütt az egész világon ilyen módon gyűltek össze azok, akik az Urat sze­rették. Nem volt külső egység, de mindnyájukat az Úr ébresztette fel.

A testvérek ébredésének egyik jellemző vonása volt, hogy akiknek címük és rang­juk volt, feladták azt, akik magas tisztséget viseltek, lemondtak róla, mások lemond­tak tudományos titulusaikról, egyszóval mindnyájan letették méltóságukat, és egy­szerűen csak Krisztus tanítványai és egymás testvérei lettek. Ahogy a római katolikus egyházban általánosan használatos a “lelki atya” kifejezés, a protestáns egyházakban pedig a “lelkipásztor” cím, úgy lett köztük általános a “testvér” szó. Az Úr magához vonta őket, és így találkoztak; mert szerették az Urat, ebből önként adódott az egy­más iránti szeretet.

Ahogy az évtizedek múltak, ezeken a testvéreken keresztül Isten sok ajándékot adott a Gyülekezetének. J. N. Darby és J. G. Bellett mellett sok más testvérnek adott Isten különleges képességet, hogy vele szolgáljon Gyülekezetének. Müller György, aki árvaházat alapított, újra felfedezte a hitből való imádság erejét. Élete során másfél milliónyi imameghallgatása volt. C. H. Mackintosh, aki Mózes öt könyvéhez írt jegy­zeteket, felfedezte a bibliai szimbólumok jelentőségét. D. L. Moody mondta, hogy ha az egész világ minden könyve elégne, megelégedne azzal, hogy legyen egy Bibliája, és mellé egy példánya Mackintosh Mózes öt könyve magyarázatából. (Mackintosh e munkája magyarul is megjelent, hat kötetben, több kiadásban.) James G. Deck sok szép hívő éneket írt. Georg Cutting újra felfedezte az üdvbizonyosságot. “Üdvösség, bizonyosság és öröm” c. (magyarul is megjelent) könyvecskéjéből 30 millió példányt adtak el 1930-ig; a Biblia mellett a legtöbb példányban terjesztett irat volt. William Kelly sok bibliamagyarázatot írt; róla mondta Spurgeon, hogy lelke tág, mint az uni­verzum. F. W. Grant volt a 19. és 20. század legkiválóbb bibliaismerője. Robert An­derson az utóbbi idők legjobb Dániel-szakértője. Charles Stanley kiváló adottsága volt, hogy az embereket Isten igazságossága hirdetésével tudta üdvösségre hívni. S. P. Tregelles híres ÚSZ-i nyelvész. Andrew Miller egyháztörténete a leginkább Szentírás­ hű a sok egyháztörténet közt. R.C. Chapman szintén az Úr áldott, sok szolgálatra felhasznált embere volt. Mindezek mellett, ha részletesen fel akarnánk sorolni mindazo­kat a testvéreket, akik az Úr áldott szolgái voltak, számuk meghaladná az ezret.

Nos, lássuk, mit adtak ezek a testvérek nekünk: megmutatták, az Úr vére hogyan elégíti ki Isten igazságosságát; megajándékoztak az üdvbizonyossággal; megtanítottak arra, hogy a leggyengébb, legerőtlenebb hívő embert is elfogadja Krisztus, ha ő elfo­gadja Krisztust; hogyan kell hinnünk Isten Igéjében, mint üdvösségünk alapjában. Az egyháztörténet kezdetei óta soha nem ragyogott fel az evangélium olyan csodálato­san, mint ezeken az embereken keresztül. De mindezen túl megmutatták, hogy a Gyülekezet nem nyerheti meg az egész világot, a Gyülekezetnek mennyei hivatása van, és reménysége nem evilági természetű. Ők voltak azok, akik felnyitották sze­münket a próféciák lényegének meglátására, hogy a Gyülekezet egyedüli reménye Krisztus visszajövetele. Ők tárták fel a Jelenések és Dániel könyvének titkait, és meg­mutatták a mennyei királyságot, az azt megelőző üldöztetést, és az abból való elr­gadtatást, végül Krisztus menyasszonyát. Nélkülük ma igen keveset tudnánk az eljö­vendő dolgokról. Ők mutatták meg, mi a bűn törvénye, és mit jelent az ebből való szabadulás, mit jelent Krisztussal együtt megfeszíttetni, és vele megdicsőíttetni, hit­ben az Úrral egyesülni és naponta átváltozni az Ő képére és hasonlatosságára. Ők mu­tatták meg, milyen nagy bűne az egyháznak a felekezetekre való szakadozás, ők taní­tottak a Krisztus Testének egységére, és a Szent Szellemben való egységre. Ők mutat­tak rá a judaizmus és az egyház közti különbségre. A római katolikus egyházban és a protes­táns egyházakban ez a különbség nem fedezhető fel világosan, de ők megláttatták ve­lünk. Ők mutatták meg, milyen vétkes dolog a közbenjárók rendjének beiktatása, mert Istennek minden gyermeke pap, és szolgálhat Istennek. Ők fedezték fel számunk­ra a gyülekezeti összejövetelek alapelvét az 1 Korinthus 14-ben, amennyiben kimutat­ták, hogy a prófétálás nem egy ember dolga csupán, hanem kettőé vagy háromé, és alapja nem a viselt tisztség, hanem a Szent Szellem adománya. Ha egyenként felsorol­nánk, mi mindent fedeztek fel újra, elmondhatnánk, hogy a mai tiszta protestáns egyházaknak egyetlen igazságuk sincs, amit újra fel ne fedeztek volna, sőt még azok­nál többet is.

Nem csoda, hogy D. M. Panton így nyilatkozott: “A testvérek mozgalma és annak jelentősége sokkal nagyobb, mint a reformációé”: Thomas Griffith pedig: “Isten vala­mennyi gyermeke közül ők voltak azok, akik a legigazabban tudták hasogatni az igazság igéjét”. Henry Ironside mondotta: “Mindazok, akik ismerik az Istent, közvet­ve vagy közvetlenül a legtöbb segítséget a testvérektől kapták, akár ismerték a test­vérek mozgalmát, akár nem”.

Ez a mozgalom nagyobb volt, mint a reformáció mozgalma. Ezzel azt is szeret­ném mondani, hogy Filadelfia nagyobb dolgot végzett el, mint a reformáció. Filadel­fia olyan dolgokat ad nekünk, amiket a reformáció nem adott. Hálát adunk az Úr­nak, hogy a gyülekezet problémája megoldódik a testvérek mozgalmában. Isten gyer­mekeinek helyzete majdnem teljesen megoldódik általuk. Ezért látnunk kell, hogy mind minőségben, mind mennyiségben ez a mozgalom több mint a reformáció. Más­felől látnunk kell, hogy a testvérek mozgalma nem lett olyan híres, mint a reformá­ció. A reformációt karddal és dárdával terjesztették, míg a testvérek mozgalmát ige­hirdetéssel. A reformáció ügyéért sokan vesztették életüket az európai háborúkban. A reformáció nagy hírnevének másik oka a politikával való kapcsolata volt. Sok nem­zet a reformáció által rázta le magáról Róma politikai hatalmát. Ami nincs politiká­val kapcsolatban, azt nem könnyen ismerik el nagynak az emberek. Továbbá a test­vérek meglátták, hogy a világ két részre oszlik: a politikailag szervezett világra és az ún. “keresztyén” világra. Ők nemcsak a politikailag szervezett világot hagyták ott, hanem az ún. “keresztyén” világot is, amelyet a protestáns egyházak képviselnek. Ezért van az, hogy a protestáns egyházakban még csak nem is említik őket. Nemcsak a bűn világából jöttek ki, hanem a “keresztyénség” világából is.

Az ő fellépésüktől kezdve tudják az emberek, hogy mi a Gyülekezet, hogy a Gyülekezet Krisztus Teste, hogy Isten gyermekei egy Gyülekezetet alkotnak, amely nem osztható részekre. A hangsúly azon van, hogy ők testvérek, és szeretik kegymást. Az Úr megmondta, hogy megjelenik majd egy Gyülekezet, melynek neve “Filadelfia”.

És most nézzük a Jelenések könyvét: ,A filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg’. Filadelfia annyi, mint testvéri szeretet. Miért dicséri az Úr Filadelfiát? Azt mondja, hogy a testvéri szeretetért; a közbenjárók rendje tehát teljesen eltűnt.

Megragadom az alkalmat, hogy erről bővebben szóljak. Krisztusban nincs sem férfi, sem nő. Krisztusban nincsenek külön nőtestvérek. Mi testvérek vagyunk, nem férfi- és nőtestvérek.” És ha nőtestvéreink kérdezik: “Mik vagyunk mi?” – a fe­lelet: mi mindnyájan testvérek vagyunk. Miért vagyunk testvérek? Mert mindnyájan Krisztusból kapjuk az életünket. Sok olyan ember van ma a világon, aki nem testvé­rünk (“atyánkfia”). Az ember nem azért testvér, mert ember, hanem azért, mert Krisztus élete van benne. És mert bennem is Krisztus élete van, azért vagyunk testvé­rek. Mikor az Úr feltámadott és készült a mennybe menni, azt mondta: “Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz” (János 20.17). János 1. fejezetében Ő az Isten egyetlen Fia, a 20. szerint Ő közölte az életét az emberekkel; tehát Ő az elsőszülött Fiú, és mi mindnyájan testvérek vagyunk. Isten egyszülött Fia halála és feltámadása által Isten elsőszülött Fia lett. Mi pedig azért lehetünk testvérek, mert az Ő életét kaptuk tőle. És mert mindnyájan a Krisztus életét kaptuk, mi mindnyájan testvérek vagyunk. A férfi is testvér, mert a Krisztus életét kapta, a nő is testvér, mert ő is a Krisztus életét kapta. Férfiak és nők ugyanazt az életet kapták, tehát mindnyájan testvérek. Minden szentírásbeli levél testvérekhez van címezve, nem férfi- és nőtestvé­rekhez. Egyénileg lehetnek nőtestvérek, de Krisztusban csak testvérek vannak. Ennek az életnek köszönhetjük, hogy Isten gyermekei (“tekna”) lettünk. Ahol csak “fiak és leányok” szerepelnek az ÚSZ-ben, ott mindig csak “gyermekek”-et kellene írnunk a fordításban. A 2 Korintus 6. fejezetén kívül Istennek fiai és leányai. Látjuk tehát, hogy Krisztusban mindenki a testvérek helyzetét nyeri. Mikor egyszer Sanghaiban voltam, volt ott egy férfitestvér, aki kőműves volt. Azt mondtam neki: “Menj, és hívj be né­hány testvért!” Azt felelte: “férfitestvéreket, vagy nőtestvéreket kívánja, hogy felkérjek?” Ezt az embert Isten tanította. Ha egyénileg szólítunk meg valakit, akkor szólíthatjuk nőtestvérnek, de Krisztusban nincs különbség férfi és nő között.

A gyülekezetben nincsen sem szolga, sem szabad. Ha valaki tekintélyes mester, azért nem kap nagyobb életet; vagy ha rabszolga vagyok, azért nem kapok keveseb­bet. Emlékszem, egyszer egy testvér azt mondta nekem: a gyülekezeti helyeink rend­szerint elhanyagolt állapotban vannak. Jobb, ha szépen berendezünk egyet arra a cél­ra, hogy ott magas állásban levőknek prédikáljunk. Azt feleltem: “És mit írnál ki a terem homlokzatára?” Mert az nem Krisztus gyülekezőhelye lenne, hanem a tisztviselőké és előkelőké. Ha a gyülekezetbe jövünk, nincs sem tisztviselő, sem előkelő. A gyülekezetben mindnyájan testvérek vagyunk. Ha szemedet megnyitja az Úr, meg­láthatod, hogy mások fölé emelkedni, az e világ szerint való dicsőség, de a gyüleke­zetben ilyenféle megkülönböztetés nincs.

Pál azt mondja, hogy Krisztusban nincs sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem sza­bad, sem férfi, sem nő. A gyülekezet alapja nem a megkülönböztetés, hanem a test­véri szeretet.

Mint a többi szakaszban, az Úr ebben is megmondja a nevét. Így szól:

“Ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél a Dávid kulcsa van, aki amit kinyit, senki be nem zárja, és amit bezár, senki ki nem nyitja.”

Szentség az élete; Ő maga a szentség. Ő az igazság Isten előtt; Ő Isten valósága, és Isten valósága Krisztus. Kezében tartja a kulcsot. Ké­rem, jegyezzünk meg itt valamit: mikor Szárdisz bizonyságot tett az Úrról, a világ urai segítették harcában. A küzdelem egész Európában évtizedeken keresztül folyt, és aztán még Nagy-Britanniában további évtizedeken keresztül. És a testvérek mozgalma? Őket semmiféle hatalom nem támogatta. Mit tehettek? Az Úr azt mondja, hogy nála van Dávid kulcsa, ami a legfőbb tekintélyt jelenti. (A Biblia Dávidot ki­rálynak mondja). Nem a fegyvereken múlik a dolog, nem is a propagandán, hanem azon: megnyitják-e előttünk az ajtót. Volt egy újság kiadó Angliában, aki egyszer így szólt: “Sose hittem volna, hogy ennyi testvér van, és hogy számuk ilyen gyorsan nő”:

Ha körüljárod a világot, mindenütt sok testvérre találsz. Lehet, hogy közülük sokan mélyebb ismeretekkel bírnak, mások ismerete felszínesebb, helyzetük azonban ugyanaz: mindnyájan testvérek. Ha ezt látjuk, hálát kell adnunk az úrnak.

Az Úr azt mondja:

,,amit Őkinyit, azt senki be nem zárja, és amit bezár, senki ki nem nyitja”.

“Tudom a te cselekedeteidet …hogy kicsiny erőd van.”

Ennél a pontnál önként kínálkozik, hogy Zorobábel visszatérésére gondoljunk, akiről egy próféta azt írta:

“Akik csúfolták a kicsiny kezdetet. .. ” (Zakariás 4.10). Ne vessük meg a kicsiny kezdetek napját a templom építésének kezdetét. A Szentírásban a templom a gyülekezet nagy előképe. Mikor Dávid volt a király, Isten népe egységes volt. Később kettészakadt Iz­ráel és Júda királyságára. Megkezdődött a megoszlás, és ezzel a bálványimádás és a paráznaság Isten gyermekei közt. Ez végül is a babiloni fogsághoz vezetett. Mindenki elismeri, hogy a babiloni fogság Thiatira római katolikus egyház jelképe. És mert a Biblia Babilont Róma előképének tartja, tehát az egyháznak is megvan a babiloni fogsága. Mit tett Isten népe, mikor visszatért a fogságból? A visszatérés lassanként, csoportonként ment végbe, és a visszatérők felépítették a templomot. Úgy tűnik, mintha a visszatérők a “testvérek” mozgalmának előképe lennének. A zsidók közt sokan voltak idősebbek, akik még látták a régi templomot; most saját szemükkel lát­ták az új templom alapjának megvetését, és hangosan sírtak, mert ez a templom mes­sze alulmaradt Salamon templomának dicsősége mellett. De Isten így szól a próféta által: ne vessétek meg a kicsiny kezdetet, mert ez a nap a megújulás kezdete. Itt pedig ugyanazt mondja az Úr ezekkel a szavakkal:

“Kicsiny erőd van.”

A gyülekezet bi­zonyságtétele ma, az első pünkösdkor történthez hasonlítva valóban a kicsiny dolgok napja.

“Megtartottad az én beszédemet, és nem tagadtad meg az én nevemet.”

Két dolo­gért ismeri el őt az Úr: mert nem tagadta meg az Úr nevét, és nem tagadta meg az Úr Igéjét. Az egyháztörténelem során soha nem voltak még emberek, akik annyira ismer­ték volna Isten Igéjét, mint a “testvérek”. Valósággal áradt köztük az Ige ismeretének fénye. Mikor egy este Sanghaiban voltam, találkoztam egy testvérrel, aki hajószakács volt. Hosszasan beszélgettünk. Attól tartok, hogy kevés misszionárius ismeri úgy a Bibliát, mint Ő. Valóban különösképpen jellemzi őket, hogy nagyon ismerik az Isten Igéjét. Még ha közülünk a legegyszerűbb emberrel találkozunk is, világosabb ismerete van ezen a téren, mint sok misszionáriusnak.

Az Úr azt mondja: “Nem tagadtad meg az én nevemet.”

1825 óta vallják a test­vérek, hogy a keresztyén név az egyetlen, amely megilleti őket. Ha megkérdeznéd őket: kik vagytok, azt felelik: “Keresztyén vagyok”. De ha a kvéker egyházból talál­kozol valakivel, azt fogja mondani: “én a kvéker egyházhoz tartozom”. Valaki a lutheránus egyházból azt feleli: “lutheránus vagyok”: Látjuk, hogy Krisztus neve mel­lett sokféle névvel nevezzük magunkat. De Isten gyermekeinek csak egy neve van ön­maguk megjelölésére. Az Úr Jézus azt mondja: “Imádkozzatok az én nevemben” és “gyűljetek össze az én nevemben”. Csak az Úr nevét viselhetjük.

Whitefield mondja:

“Hagyjatok el minden más nevet; csak Krisztus neve magasztaltassék fel köztetek”. És a testvérek pontosan ezt akarják. És az Úr róluk szóló próféciája ugyanezt mond­ja, hogy megbecsülik az Ő nevét. Krisztus neve a központ. Gyakran hangzik el köz­tük ez a megállapítás: “Nem elég Krisztus neve, hogy elválasszon minket a világtól? Nem elég, ha egyszerűen az Úr nevét viseljük?”

Találkoztam egyszer egy hívő emberrel a vonaton, aki megkérdezte, miféle keresz­tyén vagyok. Azt feleltem, hogy egyszerűen csak keresztyén. Azt válaszolta: “Ilyen keresztyén nincs a világon. Az, hogy keresztyén vagy, nem jelent semmit; meg kell mondanod, miféle keresztyén vagy. Az a döntő.” Azt feleltem: “egyszerűen keresz­tyén vagyok. Azt mondod, hogy az ember számára az; hogy keresztyén, nem jelent semmit? Hát miféle keresztyénnek kell lennie az embernek, hogy szerinted jelentsen valamit? Ami engem illet, én csak keresztyén tudok lenni, semmi több.” És ezután igen jól elbeszélgettünk. Isten előtt csak “keresztyén” van!

Szeretném, ha meglátnátok egy dolgot: sok ember gondolkodásának alapja az, hogy az Úr neve önmagában nem elég. Sokan úgy gondolják, hogy szükségük van va­lamely keresztyén felekezet nevére; úgy gondolják, más nevüknek is kell az Úr neve mellett lennie. Testvérek, ne gondoljátok, hogy az álláspontunk ebben a kérdésben túlságosan szélsőséges. Az Úr azt mondja: ,,nem tagadtad meg az én nevemet”. Ha érzésem nem csal, ez azt jelenti, hogy minden más név viselésével szégyent hozunk rá. A “megtagad” szót használja az Ige Péter tagadására is. Miféle keresztyén vagyok? Keresztyén vagyok. Nem kívánok más nevet. Sokan vannak, akik tisztességet akarnak adni Krisztus nevének, és mégsem érik be csupán a keresztyén névvel. Istennek legyen hála, hogy a filadelfiai prófécia beteljesedett a testvérekben. Nekik semmi más megkülönböztető nevük nincs. Ők egyszerűen testvérek. Még csak nem is “testvér-egy­ház”- nak nevezik magukat.

,Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki be nem zárhat”.

Az Úr szól a filadel­fiai gyülekezetnek a nyitott ajtóról. Sokan és gyakran mondogatják, hogy ha a Szent­írás szerint élünk, az ajtó csakhamar bezárul előttünk. A legnagyobb akadály, az Úr­nak való teljes odaszánásunk előtt az ajtó bezárulása. De íme itt az ígéret:

,,Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki be nem zárhat”.

Ami a testvéreket illeti, számukra ez megtapasztalt tény. Az egész világon mind a bibliamagyarázat, mind az evangélium hirdetése terén soha nem tapasztalt lehetőségek tárulnak eléjük. Akár Európáról, Amerikáról vagy Afrikáról legyen szó, mindenütt így van. Nincs szükségük emberi támogatásra, hirdetésre, propagandára vagy külső közreműködésre; sok-sok munkale­hetőségük van, és a szolgálat ajtaja még mindig nyitva van előttük.

“Íme, én adok neked a Sátán zsinagógájából, azokból, akik zsidóknak mondják magukat, de nem azok, hanem hazudnak; íme, azt cselekszem, hogy eljöjjenek és le­boruljanak lábad előtt és megtudják, hogy én szeretlek téged”.

Legalább négy dolgot láttunk már, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a keresztyénség judaizmussá legyen: a közbenjáró papságot, a törvény betűjét, a földi templomot és az evilági ígéreteket. Mit mond az Úr? „Azt cselekszem, hogy eljöjjenek és leboruljanak lábad előtt”. A judaizmus széttört a testvérek kezei közt. Ma már mindenütt a világon él a mozgal­muk. Ahol megjelennek, ott legyőzik a judaizmust. Azok számára, akik ma igazán is­merik Istent, a judaizmus fő erőssége már a múlté.

“Mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet”. Ez a mondat kapcsolódik az 1. fejezet 9. verséhez : “társatok a szenvedésben és a királyságban és a Jézusra való állhatatos várakozásban.” Ma Krisztus türelmének korszakát éljük. Ma sok olyan em­bert talál az Úr, akik megvetik Öt, de Ö türelmes. Egy napon ítélkezik majd, de most még türelmesen vár. Ma még a türelem igéjével szól hozzánk. Itt e földön nincs em­beri hírneve, még mindig csak a szegény názáreti ács fia. Ha követjük az Urat, azzal hív minket, hogy “tartsd meg állhatatosságra intő beszédemet’:

“Én is megtartalak téged a megpróbáltatások órájától, amely jön az egész világra, hogy megpróbálja a földön lakókat.”

Mikor az egész világra eljön a nagy megpróbál­tatás, te már nem leszel részese annak a megpróbáltatásnak. Közvetlenül annak az órának beköszönte előtt mi már elragadtatunk a földről. Az egész Bibliában csak két­szer találkozunk az elragadtatás ígéretével; az egyik Lukács 21,36, a másik Jelenések 3,10. Ma követnünk kell az Urat, az Ö fegyelme alatt kell élnünk, meg kell tanulnunk Filadelfia útján járnunk, és kérnünk kell az Urat, hogy szabadítson meg minket az el­következendő megpróbáltatások elől.

“Hamarosan eljövök. Tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye a te koszorú­dat”. Az Úr így szól: “hamarosan eljövök”, ebből tudjuk, hogy ez a gyülekezet meg­marad az Ur visszajöveteléig. Thiatira nem múlik el, Szárdisz sem múlik el, és Filadel­fia sem múlik el. “Tartsd meg, amid van”, “az én igémet” és “az én nevemet”. Ne fe­lejtsük el az Ur Igéjét, és ne szégyenítsük meg az Ur nevét. “Hogy senki el ne vegye a te koszorúdat” , tehát Filadelfiában már mindenki megkapta a koszorút. A többi egyházban még nyitva áll a kérdés: ki nyeri el a koszorút; itt már az a kérdés, ki ve­szíti el azt, mert az Ur azt mondja, hogy már tiétek a koszorú. Az egész Bibliában csak egyvalaki tudta, hogy már elnyerte a koszorút, és ez Pál (2Tim 4,8). így a gyü­lekezetek közt is csak Filadelfia tudja, hogy már övé a koszorú. Ne engedjétek tehát, hogy akárki is elvegye a koszorútokat; ne hagyjátok el Filadelfiát, ne veszítsétek el, amit már megnyertetek. (Így szól az Úr: “Tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye”.

Azt is világosan látjuk ebből, hogy Filadelfiának is számolnia kell egy sajátos ve­széllyel, különben az Úr nem figyelmeztetné őt ilyen módon. Látjuk továbbá, hogy ez a veszély igencsak valóságos; ezért inti őt az Ur ilyen komolyan. Mi ez a veszede­lem? Az, hogy elveszítik, amit már megnyertek. Ezért inti őket az Úr, hogy tartsák meg, amijük van. A veszélyt nem annyira a fejlődés téves iránya jelenti, hanem in­kább a hanyatlás. Azzal nyerték el az Úr tetszését, hogy szeretik egymást, és hűsége­sek az Úr Igéjéhez és nevéhez. Veszedelmük pedig abban van, hogy elveszítik szere­tetüket és hűségüket. Micsoda félelmetes dolog. Pedig valóságosan ez történt. Húsz év elteltével a testvérek is megoszlottak, mégpedig két csoportra: “az exkluzív” (szigo­rúan zárt) és a “nyílt” közösségekre, és a kettő közt sok csoportra. Ezért van szükség Filadelfiában is a győzelemre való buzdításra.

Mi ennek az oka? Nagyon gondosan és alázatosan kell ezt megvizsgálnunk, külön­ben ugyanabba a hibába esünk. Ahogy én látom, mindenfajta megoszlás az egymás iránti szeretet hiányából következik. Ha megszűnik vagy megfogyatkozik a szeretet, az emberek el kezdenek törvényeskedni, eljárásokat indítani és szőrszálhasogató módon hibákat keresni. Ha a szeretet meghidegül, az ember önteltté válik, irigyel másokat, versengést és vitákat provokál. A Szent Szellem az egységet munkáló erő, míg a hústest ereje megoszlást eredményez. Ha nem győzzük le a hústestet, előbb vagy utóbb bekövetkezik a megoszlás.

Továbbá úgy látom, hogy annak a kornak fogyatékossága volt, hogy a testvérek nem ismerték fel a “helyi” jelleget, mint a gyülekezet alapját és összekötő erejét. Világosan látták a negatívoldalt, az egyház bűneit, de a pozitív oldalt, azt ugyanis, hogy hogyan kell szeretnünk egymást a gyülekezetben, a ,,helyhez kötöttség” alapján állva, nem ismerték fel a maga teljes jelentőségében. A róm. kat. egyház figyelme a földi egyház földön megvalósítandó egységére irányul, míg a “Testvérek” figyelmü­ket a szellemi gyülekezet mennyben megvalósuló eszményi egységére irányítják. Nem látták meg, vagy nem eléggé világosan látták, hogy a levelekben szereplő testvéri sze­retet az egy földrajzi helyen élő gyülekezet tagjainak egymás iránti szeretetét jelenti; az egység pedig az egy helyen élő gyülekezet egysége; az épülés az egy helyen élő gyülekezet épülése; sőt még a kiközösítés is az egy helyen élő gyülekezetből való ki­közösítést jelenti. Mindenesetre csak kétféle ember beszél az egyház egységéről: a ró­mai katolikusok valamennyi egyház földi egységéről beszélnek, míg a “Testvérek” a mennyben megvalósuló szellemi egységről beszélnek. Az előbbi csupán a külsőségek­ben megnyilvánuló egységet eredményez, míg az utóbbi egy idealista egységet, amely azonban valójában megoszlást szül. Egyikük sem ismerte fel az egyes helyi gyülekezet egységét minden egyes helyen, úgy, ahogy az a Bibliában meg van írva.

Mivel a Testvérek nem szenteltek elég figyelmet annak a ténynek, hogy a gyüleke­zet határa a helység, amelyben él, az “exkluzív Testvérek” egységes akciót követeltek minden helyi gyülekezettől, lerontván így a helység határait, az egyesült gyülekezet tévedésébe estek; míg a “nyílt Testvérek” független igazgatást követeltek minden kö­zösség számára, melynek eredményeként sok helyen ugyanabban a földrajzi helység­ben több gyülekezet állt elő, és így a kongregacionalista egyház tévedésébe estek, mely minden kongregációt független egységnek tekint. ,Az exkluzív Testvérek” átlépik a helységek határát, míg a “nyílt Testvérek” több kisebb gyülekezetet alkotnak a helységen belül. Elfelejtik, hogy a Bibliában egy, és csak egy gyülekezet van min­den helyen. A Bibliából a gyülekezethez szóló igék az ilyenfajta gyülekezethez szól­nak. Elég különös, hogy ma hajlamosak vagyunk arra, hogy a Bibliának a helyi gyüle­kezethez intézett igéit úgy értsük, mintha a szellemi Gyülekezethez szólnának. Sőt, vannak testvérek, akik, amikor felépítik a gyülekezetet, egy, a helységnél kisebb gyü­lekezetet építenek fel – ebben az esetben a “házi” gyülekezetről van szó. De a Bibliá­ban szó sincs minden gyülekezetet egyesítő “egyesült gyülekezet”-ről, sem az egy hely­ségben élő különböző, és mint egymástól független közösségekről. Akár a több helyi gyülekezetből álló egy gyülekezet, akár az egy helyen élő több gyülekezet – egyik sem Isten rendelése. Isten Igéje világosan feltárja, hogy egy helyen csak egy gyüleke­zet élhet, és egy gyülekezet csak egy hely határain belül élhet. Hogy több helyen élő gyülekezetek egy gyülekezetet képezzenek, ez olyan egységet jelent, amit a Biblia nem követel; hogy pedig egy helységben több gyülekezet éljen, ez megtöri az egysé­get, amelyet a Biblia megkövetel.

A “Testvérek” problémája az idő tájt az volt, hogy nem látták elég világosan a Bib­liának a gyülekezet határát illető tanítását. Ezért mivel azok, akik az “Egyesült Gyü­lekezet”-típusra építettek, közösségre léptek más helyen élő testvérekkel, így nem ag­gasztotta őket, hogy elszakadnak ugyanazon a helyen élő (de más közösségbe tarto­zó) testvéreiktől. Azokat pedig, akik a maguk közösségét tekintették a legfőbb egy­ségnek, és nem volt problémájuk a saját közösségbeli testvéreikkel, szintén nem ag­gasztotta, hogy elszakadnak az ugyanazon a helyen, de más közösségben élő testvé­reiktől. Mivel nem látták be, milyen fontos a Biblia tanítása a gyülekezet helyi hatá­rát illetően, mindkét esetben szakadás lett az eredmény. Az Ú nem követeli minden helyi gyülekezet összefogó, lényegében megvalósíthatatlan egységét. És nem engedi meg, hogy egy közösséget tekintsünk az egység határának – ez túlságos szabados­ságra vezet, melyre nézve nincs tanításunk. Hiszen csak egy nézeteltérés, – és máris új közösség válik ki, esetleg négy vagy öt tagot számlálva, amely máris egységnek ne­vezi magát. Egy földrajzi helyen csak egy egység lehetséges. Milyen áldott megszorí­tás ez a testi gondolkodásmód szabadosságának megfékezésére.

A Testvérek mozgalma még mindig nő. És az “egy hely, egy gyülekezet” gondola­ta egyre világosabb. Hogy mire jutunk még az Úr kegyelméből, nem tudjuk. Csak várhatjuk, hogy az egyháztörténelem igazol minket. Ha teljesen az Úrnak szenteljük magunkat, és mi magunk alázatosak vagyunk, lehet, hogy irgalmasan megóv ben­nünket a tévedéstől.

,,Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és többé onnan ki nem jön; és felírom rá az én Istenem nevét, és az én Istenem városának, az Új Jeru­zsálemnek nevét, amely az égből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet.” Fi­ladelfia korában sok testvért kiközösítettek. De innen nem közösítheti ki őket sen­ki; oszlop lesznek Isten templomában. Ha az oszlopot elmozdítják, a templom össze­dől. Filadelfia támasztja Isten templomát, hogy álljon. A győztesre pedig három név van felírva: Isten neve, az Új Jeruzsálem neve és az Úr új neve. Isten véghezvitte örök­kévaló tervét. Filadelfia népe visszatér az úrhoz, és megelégíti az Urat.

“Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Gondoljuk meg, hogy Isten nem tartja titokban kívánságát; nagyon világosan elénk tárja az utat.

[Névtelen]

A SZÁRDISZI GYÜLEKEZET

Jelenések 3,1-6

Látjuk, hogy az apostoli korban a nikolaiták viselkedésükkel fertőzték a Gyüleke-zetet. Azután láttuk, hogy a nikolaiták viselkedése nyomán hogyan növelte Perga-mum a vétkét azzal, hogy bevitte a világot a Gyülekezetbe. A nikolaiták után jött Jezabel, és vele bevonultak a bálványok az “egyházba”. Itt azonban van valami vigasztaló: látjuk, hogy Tiatirában Jezabel megítéltetik és ágyba vettetik, hogy tehetetlen¬ségre legyen kárhoztatva; azt is látjuk, hogy követői egy napon megöletnek. Ezek a próféciák még nem teljesedtek be; a Jelenések 17-ben Babilon bukásában látjuk majd a beteljesedésüket. Tiatira története az idő tájt kezdődött, mikor Jezabel oda nem il¬lően bálványokat vitt a gyülekezetbe, és tartani fog egészen a megítéltetéséig. És itt egyet meg kell látnunk; ha az “egyház” folyamatos romlásában a nikolaiták kora után Jezabel állapotáig süllyed, azt Isten nem tűrheti többé. Így tűnik elő Szárdisz. “Szárdisz” azt jelenti: ,,a maradék”. A szárdiszi gyülekezet Isten válasza Tiatirának. Az ébredések története az egész világon nem más, mint Isten válasza. Valahányszor az Úr ébredést indít, mindig válaszképpen teszi. Isten válasza az ember megelevení¬tése. Szeretném mélyen szívembe vésni ezt az igazságot. Mert Isten látta Tiatira álla¬potát, ezért jelenik meg Szárdisz.

A Jelenések könyve gyülekezeteit részben párosítani lehet: Szárdisz párosítható Efézussal, Filadelfia Szmirnával, és Laodicea Pergamummal. Csak Tiatira egyetlenszerű. Szárdisznak azt mondja az Úr, hogy ő az ,,akinél az Istennek hét szelleme van, és a hét csillag”. Az Efézushoz írt levélben szintén azt mondja az Úr, hogy jobb kezében hét csillagot tart. Efézus az apostoli kor után kezdődő fellazulást ábrázolja ki, tehát azt, hogyan lesz rossz valami jóból; Szárdisz a Tiatira állapotából való gyó¬gyulást ábrázolja ki, tehát azt, hogyan lesz valami rosszból jó. Efézusnak vannak cse¬lekedetei, de nincs benne szeretet; Szárdisznak az a neve, hogy él, pedig halott a va¬lóságban. Íme látjuk, hogy ez a kettő egy pár. Itt az Úr úgy nyilatkoztatja ki magát, mint akinél a hét szellem van. Istennek hét szellemét Isten küldi ki, hogy munkálkod¬jék a világban, mégpedig az életre ébresztés munkáját végezze. Efézus levelében a hét csillag a küldöttet jelenti, itt a megvilágosítást. Az újraélesztés részben a Szent Szellem, részben a megvilágosodás által megy végbe.

Szárdisz hasonlít Tiatirához, amennyiben hosszú ideig tartó korszakot foglal magá¬ba, a reformáció korától egészen az Úr visszajöveteléig. Bár Szárdisz korszaka nem oly hosszú, mint Tiatiráté, mégis vonatkozik nemcsak a reformáció korának egyházá¬ra, hanem az “egyház” történetére a reformáció után.

“Tudom a te cselekedeteidet, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Légy éber, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak; mert nem találtam teljesek¬nek a te cselekedeteidet az én Istenem előtt. Emlékezzél meg azért, hogyan vetted és hallottad; és tartsd meg és térj meg. Ha tehát nem leszel éber, elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek el hozzád”. Azt hiszem, senki nem vonja kétségbe, hogy Luther Márton az Úr szolgája volt, és hogy a reformáció Isten mű¬ve volt. A reformáció nagy műve Isten válasza volt. Bizonyos, hogy az Úr Luthert szó¬szólónak használta; Isten különösképpen elhívott embere volt. Amikor Luther elin¬dult, az teljességgel Szárdisz volt. Egyetlen célja a visszaállítás volt. Az Úr nem mond¬ja, hogy nem végzett jó munkát Luther; hanem csak azt, hogy az nem volt teljes, tökéletes. Jó volt, de nem elég jó. Az Úr előtt semmi sem tökéletes; minden csak kez¬det, befejezés nélkül. Az Úr maga a tökéletesség Ura; tehát Ö tökéletességet kíván. Ezért kérnünk kell, hogy az Úr tanítson meg bennünket látni. Luthert követően meg¬oldódott a megigazulás kérdése. Megigazulunk hit által, és békességünk van Istennel hit által. Luther nemcsak a hit által való megigazulással ajándékozott meg, hanem kezünkbe adott egy nyitott Bibliát is. Tiatirában Jezabel – más szavakkal az “egy¬ház” – kezében van a legfőbb tekintély. Döntő az “egyház” szava, és nem az Úr sza¬va. Az a kérdés mindenben, mit mond az ,,anyaszentegyház”; a római katolikus egy¬ház minden fia az “anya” egyházra hallgat. Az Úr pedig azt mondja, hogy megöli “gyermekeit”, Itt az anyáról beszélnek, de az Úr a gyermekekről szól. Luther felhívja figyelmünket az Úr szavára, a Biblia szavára. Az emberek olvashatják Isten Igéjét, és megtudhatják maguk, hogy Isten mit mond éppen nekik, nem pedig, hogy mit mond Róma. A nyitott Bibliával bevonul az egész Gyülekezetbe a fény.

De felmerül egy kérdés: a protestantizmus nem hozott nekünk egy valódi Gyü-lekezetet. Hatásképpen, ahol csak elterjedt a hitből való megigazulás és a nyitott Biblia tanítása, ott államegyház alakult. A lutheránus felekezet sok országban állam-egyház lett. Később Angliában megalakult az Anglikán Egyház, amely ugyancsak ál-lamegyház. Az egyház természetének megromlása Rómával kezdődött. És a hitből való megigazulás és a nyitott Bibliához való visszatérés korában a protestáns egyházak még mindig nem látták, milyennek kellene lennie a Gyülekezetnek. Jóllehet övék volt a hitből való megigazulás és a nyitott Biblia, a protestáns egyházak mégis Róma példáját követték, és nem tértek vissza az ősgyülekezethez. A reformáció korában nem oldódott meg a Gyülekezet problémája. Luther az “egyházat” nem reformálta meg. Luther maga mondta, hogy ne gondoljuk: elég a “hitből való megigazulás”; sok minden másnak is meg kell változnia. Mégis a protestáns egyházak itt megálltak. Luther nem állt meg, de ők megálltak, és azt mondták, hogy nekik így is elég jó. Visszatértek ugyan az “ősegyház” hitéhez, de az “egyház” maga változatlan maradt. Azelőtt volt a nemzetközi római egyház; most ez átalakult Anglia vagy Németország államegyházává – és ez minden.

Látjuk tehát világosan? A reformáció nem újította meg az egyházát kezdeti igaz formájára; csak azt eredményezte, hogy a világegyházból államegyházak lettek. És ha Tiatirát azért kárhoztatja az Ur, mert bevitte az egyházat a világba, Szárdiszt azért kárhoztatja, mert bevitte az egyházat az államba. ,,Az a neved, hogy élsz, pedig ha¬lott vagy”. A reformáció életet hozott, mégis sok minden halott maradt.

Később sok “független egyház” fejlődött ki, mint a presbiteriánus “egyház” stb. A helyzet úgy alakult, hogy egyfelől van a római katolikus egyház, másfelől vannak a protes¬táns egyházak. A protestáns egyházak között, az államegyházak mellett vannak olyan egyházak, amelyeket eltérő véleményeik és tanaik határolnak el egymástól. A “füg¬getlen egyházak” azok, amelyeket nem az államhoz tartozás, hanem a tanhoz kötöttség tart össze. Ezért a protestáns egyházak közt két fő csoportot különböztetünk meg: az államegyházak és a független egyházak csoportját. Ma látjuk, hogy Svédor¬szágban, Nagy-Britanniában stb. az állam egyesült az egyházzal. Rómának világegy¬háza van, míg Nagy-Britanniának államegyháza. A királyok és államfők nem hallgat¬nak a nép szavára; de azt igénylik, hogy mások hallgassanak rájuk. A politikában ki¬rályok akarnak lenni; a vallás dolgaiban szintén királyok akarnak lenni. Ennek ered¬ményeképpen jön létre az államegyház. A nép pedig nem kérdezi, mi az igaz egyház a Biblia szerint. Nem tudakozták a Bibliában, hogy Isten akarata szerint való-e az ál¬lamegyház. A független egyházak szintén valahogy így álltak elő később. Megalaku¬lásuk egy bizonyos tan kifejtésének volt következménye; akik ezt elfogadták, elhatá¬rolták magukat azoktól, akik nem ugyanezt a tant vallották. Megalakult egy egyház, mert valaki a felnőtt-keresztségben látta meg az egyház lényegét; a presbiteri egyház azok közt, akik a presbiteri rendszert vallották alapvető tanításnak. Az új egyházak megalakulása nem abból következett, hogy meglátták a Gyülekezet lényegét; egy-egy tanrendszernek megfelelően alakult egy-egy egyház. A protestáns egyháznak két nagy csoportja, az államegyházak és a független egyházak, nem tértek vissza az úr Jézus akarata szerint való egyházhoz. És ez a megállapítás rendkívül fontos.

“Légy éber, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak.” Ez a hit által való megigazulásra, a nyitott Bibliára és az ezekből nyert életre vonatkozik. Szárdisz egész történelme során ezek ‘azok, amelyek halófélben vannak; ezért mondja az úr: erősítsd meg azokat, akik halófélben vannak. A mai protestáns egyházakban, noha a Biblia már nyitva van, még mindig jelentősége van az emberi rendeléseknek; ezért azt mondja az úr: ,,nem találtam teljeseknek a te cselekedeteidet az én Istenem előtt”. Amit idáig elértél, nem tökéletes. Néhány dolgod nem tökéletes; nem volt az kezdettől fogva.

“Emlékezzél azért, hogyan vetted és hallottad, és tartsd meg és térj meg”.

Így érne véget a protestáns egyházak története? Nem! A protestáns egyházak tör-ténete az ébredések története. Látják, mikor Luther elindult a reformáció útján, mennyien üdvözültek, újjáéledtek, meggyógyultak. A protestáns egyházak egyik jel-lemzője a megújulás, “gyógyulás”. És nem tudhatjuk, mit végez el még bennük a Szent Szellem. Luther reformációja nyomán létrejött a luteránus egyház. Felismerték a presbiteri rendszer igazságát, és megalakult a presbiteriánus egyház. Ma még mindig sok kisebb “egyház” él a világban. 1914-ben már több mint 1500 “egyház” volt. Há¬la az Úrnak, Isten gyakran megáldotta Szárdiszt. De mihelyst ott volt az Úr áldása, az emberek szerveztek valamit, hogy az áldásnak tartó edénye legyen. És noha az áldás velük van még, csak nagy üres hatáskör marad betöltetlen. A protestáns egyházak olyanok, mint egy csésze. Ha megindul az ébredés, az emberek oda mennek, ahol az élő víz van. Amerre Isten Szelleme megy, arra mennek az emberek. Ezért az emberek egy “csészébe” töltötték az élő vizet, hogy veszteség nélkül megőrizzék azt. Ennek előnye, hogy a “csésze” megőrzi a kegyelmet, a hátránya pedig, hogy csak egy csészé¬re való áldásuk van. Az első generáció csészéje telve volt. A másodikban már csak fé¬lig volt töltve, és elkezdődött a bizonytalanság, ködösítés. A harmadik, vagy az ötö¬dik generációban az élő víz eltűnt, csak az üres csésze maradt. És a felekezetek el¬kezdtek egymás közt vitatkozni, melyikük csészéje jobb, holott inni már egyikből sem lehetett. Mi volt az eredmény? Isten újra beleszólt a vitába, és jött egy másik Szárdisz. Ilyen az ébredés egész története. Ha Isten kegyelme kiárad, az emberek tüs¬tént megalkotnak egy szervezetet, hogy megtartsák azt. Eredmény: a szervezet ma¬rad, a tartalom elpárolog. De a csészét nem lehet széttörni; mindig vannak, akik fél¬tékenyen őrködnek a fenntartásán. Szinte elvszerűen ki lehet mondani: Wesley tanít¬ványai sohasem lehetnek azok, aki Wesley volt, sem Kálvin tanítványai nem érhet¬nek fel Kálvinnal. A próféták tanítványseregéből ritkán támadt új próféta – vala¬mennyi nagy prófétát Isten hívta el a pusztaságból. Isten Szent Szellemét annak ad¬ja, akinek Ő akarja. Ő a Gyülekezet Feje és nem mi. Az emberek mindig úgy gondol¬kodnak, hogy az élő víz értékes, drága, tehát szervezetet kell alkotni megőrzésére, de ez a szervezet a generációk során mindig hanyatlik, míg végül teljesen kiszárad. És mikor kiszáradt, Isten újra ad élő vizet nekünk a pusztaságban.

Egyfelől tehát: van itt ébredés, hála az Úrnak. Másfelől az Úr meg kell, hogy fedd¬je, mert soha nem tért vissza a kezdethez, a forráshoz. A protestáns egyházakban szüntelen van ébredés, de az Úr azt mondja, hogy nem tökéletesek, mert nem térnek vissza a kezdethez. Vissza kell tehát emlékezni arra, mi volt kezdetben. Nem az a kér¬dés, hogyan hallod és fogadod most; az a kérdés, hogyan vetted és hallottad kezdet¬ben. A Cselekedetek 2. része leírja, hogy sokan megtértek, és az Úr azt mondja róluk, hogy állhatatosak voltak az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyér megtöré¬sében és az imádkozásban. Nem azt mondja, hogy az apostolok módján való kenyér¬-megtörésben és imádságban, hanem az apostolok tanításában és közösségében voltak állhatatosak. A Krisztussal való közösség egyúttal az apostolokkal való közösség is; Krisztus tanítása az apostolok tanítása. Isten előtt csak az apostolok közössége igazán közösség; csak az apostolok tanítása igaz tanítás. Sem a közösség megalkotása, sem a tané nem a mi dolgunk. Tiatira bűne az volt, hogy a maga számára tant alkotott, mert ott volt Jezabel. Isten nem akarja, hogy mi bármely tant “feltaláljunk”; csak azt, hogy befogadjuk, amit Ő ad. A 20. században ‘mindent fel lehet találni, csak Isten ta¬nítását nem. A Szent Szellem új felfedezésekkel ajándékozhat meg, de a tanban nincs’ helye a feltalálásnak. Meg kell vizsgálnunk, amit vettünk és hallottunk, ahhoz szilár¬dan ragaszkodnunk kell, és meg kell térnünk.

“Elmegyek hozzád, mint a tolvaj, és nem tudod, mely órában megyek el hozzá’.
“Megyek” azt jelenti: alászállok. “Hozzád” görögül “Epj”, ami azt jelenti, hogy melletted szállok alá, nem reád, hanem tőled távolabb. Így jön el a tolvaj. Mi itt vagyunk, és ő ott lopakodik mellettünk. Rendkívül szellemes szóhasználat ez. Így fordíthatjuk: “Eljövök, és elmegyek melletted, de te azt nem fogod észrevenni” .
A tolvaj nem olcsó dolgokért jön: mindig a legjobb holmit lopja el. Az Úr is a legjobbat fogja “ellopni” a földről. A legjobbak azok, akik az Ő kezében vannak, és nem azon kívül. Ketten vagyunk a házban: egyikünk felvétetik, a másik otthagyatik. Az Úr figyelmeztet, hogy ha nem leszel éber, eljön, és elmegy melletted, mint a tolvaj. Az Úr gyermekei közül sokan érzik már, hogy az Úr Jézus nemsokára visszajön. Köze¬ledik a nap. Bárcsak elég drágák lennénk, hogy az úr “ellopjon” minket.

“De van néhány név Szárdiszban, akik nem szennyezték be ruhájukat, és fehér ru-hában fognak járni velem, mivel méltók rá”. Jákób hetvened magával jött Egyiptomba (2Móz 1,5). Az Írás rendszerint annyi lelket számlál, ahány férfiról van szó. Itt azon-ban csak néhány emberről tétetik említés: de ezekre az Úr különös gonddal ügyel. Azt mondja róluk, hogy nem szennyezték be ruhájukat. Ezek a ruhák a mi igaz csele-kedeteink. Mikor Isten előtt állunk, Krisztust öltözzük fel, mert Krisztus a mi fehér ruhánk. Itt azonban nem Isten, hanem Krisztus előtt állunk, az Ő ítélőszéke előtt (Róm 14,10). Ezért itt nem Krisztust öltözzük fel, hanem azt, amiről a Jelenések 19,8 beszél: “ragyogóan tiszta gyolcsba öltözék (a gyülekezet – menyasszony); a gyolcs ugyanis a szentek igaz cselekedetei’: Vannak egynéhányan, akik nem szennyez¬ték be ruhájukat; azaz viselkedésük makulátlan. Az úrral fognak járni, mivel mél¬tók rá.

,,Aki győz, az fehér ruhába öltözik, és annak nevét nem törlöm ki az élet könyvé¬ből, és vallást teszek az Ő nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt’. A döntő nem az, hogy fel van-e jegyezve a nevünk, hanem hogy az Úr vallást tesz-e rólunk. Akikről az Ur vallást tesz, azok részesei lesznek valaminek; akikről nem tesz vallást az úr, azok nem részesülnek benne. Mindenkinek neve benne van az élet könyvében, de akiről az úr nem tesz vallást, azok mintegy ki vannak jelölve, és nem részesülnek abban a bizonyos dologban. Az pedig nem az örök élet, hanem az Úrral való ural¬kodás mindörökké. Szerencsétlen dolog, ha valaki benne van az élet könyvében, és mégsem részesülhet az Úrral való uralkodás örömében. Az úr legyen irgalmas hoz¬zánk, hogy fehér ruhát viselhessünk az Úr előtt. Isten előtt fehér ruhába öltözöl majd, de mi lesz az Úr Jézus előtt?

[Névtelen]

A SZMIRNAI GYÜLEKEZET

Jelenések 2,8 -11

Watchman Nee

Folytassuk, és vegyük szemügyre Szmirnát, a második gyülekezetet. Bár megnyitná Isten a szemünket, hogy minél többet lássunk, és semmi se kerülje el figyelmün¬ket. A gyülekezetek története során az apostoli és a közvetlenül utána következő kor gyülekezeteit kegyetlenül üldözték. A szenvedés a Gyülekezet sajátos jellemzője; ezért van, hogy ennek a gyülekezetnek neve Szmirna. A szmirna szó a “mirhá”-ból származik, tehát szenvedést jelent, és az üldözött gyülekezetet jelképezi.

Ez a levél az Úr Jézust különleges néven mutatja be, és megmutatja, hogy a győztesek is különleges jutalmat nyernek. Az Úr Jézus úgy nevezi magát, mint “az első és az utolsó, aki halott volt és él”. A győzteseknek pedig – mondja az Úr ¬”nem árt a második halál”. Ez a bizonyság arra, hogy az élet legyőzi a halált. Sokan csak az “élő”-t látják, de nem látják az “örökké élőt” (1,18), sem pedig az “újra élőt”. Pedig milyen nagy dolog ez! Pünkösdkor az apostol így szólt a néphez: “őt az Isten feltámasztotta, megoldván a halál fájdalmait, mivel nem is volt lehetséges, hogy az őt fogva tartsa” (Csel 2,24). A halál nem tarthatja fogva őt. Más szóval, mindazok, akik élnek, egyszer a halálba mennek, és nem jöhetnek ki onnan. De az Úr Jézus Krisztust nem tarthatja fogva a halál; a halálnak nincs rajta hatalma. Ez a feltámadás. Az Ő élete elviseli a halált. Ezért igen értékes a Bibliának a feltámadásról szóló alapelve. Ez a mondat: “Halott volt és ismét életre kelt” bizonyítja, hogy az élet el tudja viselni a halált. Isten olyan lénynek látja a Gyülekezetet, mint amely ki tudja bírni a halált. A halottak országa kapui tárva vannak a Gyülekezet előtt, de a halál kapui nem tudják legyőzni, sem börtönbe zárni őt; így a Gyülekezet termé¬szetéhez tartozik a feltámadás. Ha a Gyülekezet elveszti a szenvedések felett győzel¬mes erejét, haszontalanná válik. Sokan tehetetlenné válnak, ha szembe kell nézniük olyan dolgokkal, melyek akaratuk ellen valók; olyan ez számukra, mintha a halállal néznének szembe. De a feltámadás nem fél a haláltól; a szenvedés csak azt bizonyít¬ja, hogy a halállal szemben is győzedelmes. Olykor úgy véljük, hogy egy bizonyos esemény végképp elintézi ezt vagy azt az embert, de nem: íme, átvészeli, és kikerül belőle. Ami átmegy a halálon, és megmarad élve, az a feltámadás.

A magunk életében is sok ilyenféle alkalom van. Talán kísértések és próbák közt vergődünk, nem tudunk imádkozni, és Igét is alig olvasunk. A testvérek szerint vé¬günk, de nemsokára azután újra felkelünk, és feltámad bennünk az Istentől való élet. Ami végetér a halál után, az nem feltámadás. A gyülekezetnek van egy alapelve: át tud menni a halálon; nem lehet eltemetni. A szmirnai gyülekezet különösen kifejezi ezt az igazságot. Ha elolvassuk Fox-tól a “Mártíromság korának történetét”, megtud¬juk belőle, mennyit szenvedett ez a gyülekezet az üldöztetésektől és kínzásoktól. Például: ez idő tájt Polykarpos volt a gyülekezet püspöke, és ellenségei elfogták. Mivel már nyolcvanhat esztendős volt, nem akarták halálra ítélni, és különlegesen kíméletesek voltak vele szemben. Csak annyit kellett volna mondania: “Nem ismerem a Názáreti Jézus”, és szabadon bocsátják. Ő azonban így felelt: “Nem tagadhatom meg Őt. Nyolcvanhat esztendeje szolgálom Őt, és e nyolcvanhat esztendő alatt soha nem bánt rosszul velem; hogy tagadhatnám meg Őt csak azért, hogy testemet meg¬mentsem!” Erre a máglyára vitték és elégették. Alteste már égett a lángokban, mikor még így tudott szólni: “Köszönöm Istenem, hogy ma, amikor az emberek elégetnek engem, ezzel is Rólad tehetek bizonyságot.”

Volt egy nőtestvér, akinek megmondták, hogy ha meghajol a Diana-szobor előtt (Artemis-bálvány Efézusban a Cselekedetek 19. szerint), akkor elengedik. Erre mit telelt? “Azt akarjátok, hogy válasszak Krisztus és Diana között? Először Krisztust választottam, és most azt akarjátok, hogy újra döntsek. Nem. Most is Krisztust választom”. Erre őt is megölték. Két nőtestvér, aki jelen volt, így szólt: “Istennek annyi gyermekét elhurcolták már. Mi miért vagyunk még szabadok? Később őket is elfog¬ták, és börtönbe vetették. A börtönből tanúi lehettek, hogyan marcangoltak szét vadállatok sok keresztyént, és erre így szóltak: “Sokan tesznek tanúbizonyságot a vérükkel. Mi miért csak a szánkkal tanúskodunk?” Az egyik nőtestvér férjnél volt, a másik menyasszony. A szülők, a férj és a vőlegény próbálták lebeszélni őket. Még az asszony gyermekét is odavitték, és úgy kérték, tagadja meg az Urat. De ők azt felelték: “Mit adhattok ti, ami felérne Krisztussal?” Végül őket is vadállatok elé vetették. Énekelve mentek be közéjük, és énekeltek, míg a vadállatok szét nem szag¬gatták őket.

Milyen borzalmas üldözéseket élt át a szmirnai gyülekezet. De akármi érte is őket, az élet mindig feltámad a halál után. Az üldöztetés csak nyilvánvalóvá teszi, mi a Gyülekezet tulajdonképpen. Az “első és utolsó, aki halott volt és él újra”.

“Tudom a te nyomorúságodat és szegénységedet”. Semmid sincs a földön, de az Ur tudja: “de gazdag vagy’. “Semmit ne félj azoktól, amiket el kell szenvedned”.

Az egész szmirnai gyülekezetet üldözték, de a halálon is győzelmes élet át tud törni minden üldöztetésen. A szmirnai gyülekezet azért tudta elhordozni és kiállni a nagy üldöztetést, mert ismerte a feltámadást. Csak a feltámadás hozhat ki a sírból.

“Tudom azoknak káromlását, akik zsidóknak állítják magukat, holott nem azok”.
Ez a mondat a zsidók problémájára irányítja figyelmünket. Az Úr azt mondja, hogy a szenvedő Gyülekezet nyomorúságban és szegénységben él. Ezt könnyű elhordozni. De a belülről jövő bajjal már nem olyan könnyű elbánni. Az itt említett zsidók nem a világban élő zsidókat jelentik, hanem a gyülekezeten belül levőket éppúgy, mint a “nép”, amelyről előzőleg a nikolaitákkal kapcsolatban beszéltünk, nem a világi em¬bereket jelenti, hanem a gyülekezeten belül való népet. Itt az Úr az őket üldöző zsi¬dókról beszél. Minden kínos dolog közt ez a legkínosabb. A hét levélen az ellenpár¬tok vonala húzódik végig. Kétszer van szó a nikolaitákról, egyszer az efézusi, egyszer a pergamumi gyülekezetben. Ugyanígy kétszer vannak említve a zsidók: egyszer itt, azután újra a filadelfiai gyülekezetben. A pergamumi levél említi a Bálám tanítását, a thiatirai gyülekezet levele ugyanígy Jezabelről beszél. Ezek a hivatkozások alkot¬ják az ellenpártok vonalát. Kérdezhetjük, hogy mit jelentenek itt a zsidók? Hát nem a zsidóknak készíttetett az üdvösség? Miért van itt szó a zsidók káromlásáról? Hogy e kérdésekre felelhessünk, tudnunk kell, mi a judaizmus, és mi a Gyülekezet.
Két lényeges különbség van a judaizmus és a gyülekezet közt. Itt négy dolgot em¬lítek, amelynek különös figyelmet kell szentelnünk: először a templom; másodszor a törvény; harmadszor a papok; és negyedszer az ígéretek. A zsidók fényes földi templomot építettek kőből és aranyból az imádás helyéül. Életüket és magatartásu¬kat a Tízparancsolat és sok más törvény szabályozta. A szellemi élet szolgálatára van¬nak papjaik, a rendkívüli emberek kiválasztott csoportja. Végül ígéretük van, hogy sok testi áldásban lesz részük a földön. Kérem, jól jegyezzük meg: a judaizmus a vi¬lághoz tapadó, evilági vallás. Földi templomuk van, betű szerinti előírásaik vannak, közbenjáró papságuk van, és e világban találják gyönyörűségüket.

Mikor a zsidók megtelepedtek Kánaán földjén, megépítették a templomot. Ha zsidó vagyok, és Istennek akarok szolgálni, el kell mennem a templomba. Ha bűnös¬nek érzem magam, és áldozatot akarok bemutatni, a templomba kell mennem, hogy áldozatomat bemutathassam. Ha úgy érzem, megáldott az Isten, és hálát akarok ad¬ni, a templomba kell mennem, hogy hálát adhassak. Csak a templomban imádhatom Istent, mert a templom az imádás helye. A zsidók istenimádók, és a templom az imá¬dás helye. Az istenimádó és az imádás helye két különböző dolog. De így van ez az újszövetségben? A gyülekezet sajátos jellemzője, hogy nincs szent hely és nincs templom benne, mert mi vagyunk a templom, Isten népe.

Az Efézus 2,21-22 ezt mondja: “Benne az egész épület szép renddel rakva, szent templommá növekszik az Úrban, Akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Szel¬lem által”. Látják? A gyülekezet jellemzője, hogy a mi testünk az Isten lakóhelye. Egyénileg szólva mindegyikünk Isten temploma. Közösségileg szólva pedig Isten felépít és összeilleszt bennünket, hogy az Ő lakóhelye legyünk. Nincs az imádásnak külön helye a gyülekezetben: az imádás helye az imádó maga. Az imádás helyét vis-szük magunkkal, ahová csak megyünk. És ebben lényegesen különbözünk a judaiz-mustól. A judaizmus temploma anyagból épült templom; a gyülekezetben szellemi templom van. Egyszer valaki kiszámította, mennyit érhet pénzben a zsidó templom: a világ minden lakójának jutna az értékéből részesedés. De mi a keresztyénség temploma? Egyik vak, a másik nyomorék, a harmadik szegény, mégis ez a templom. Sokan azt mondják manapság: “Ha már nem mehetünk az ünnepélyes és nagyszerű templomba, szükségünk van legalább egy “templom”-ul szolgáló épületre. De a gyü-lekezetnek nincs “templom”-ul szolgáló épülete. Amerre jár a hívő ember, vele megy a templomépület is. Isten az emberben lakik és nem egy házban. A gyülekezetben Isten emberben lakik, a judaizmusban: házban. Az emberek úgy gondolják, hogy az Isten imádásához külön helyre van szükségük. Egyesek meg éppen “egyház”-nak nevezik a “templom” épületét. (Church – angolul jelent egyházat is, templomot is. Ford. megj.) Ez a judaizmus, nem a gyülekezet! A “gyülekezet” szó görögül “ekklé¬sia”: a “kihívattak közösségét” jelenti. A gyülekezet: a drága véren megváltott isten¬népe. Ma templom lehet a felház, templomunk lehet a Salamon tornáca, vagy az Ékes kapu, és templomunk lehet a földszint. A judaizmus azonban anyagilag megha¬tározott helyhez ragaszkodik. Kik tehát a zsidók? Azok, akik az anyagi helyhez ra¬gaszkodást beviszik a Gyülekezetbe. Ha Isten gyermeke Őt akarja követni, kérje Is¬tent, hogy nyissa meg szemét, hogy lássa meg: a Gyülekezet szellemi és nem anyagi természetű valóság.
A zsidóknak ezen kívül törvényeik vannak, amelyek mindennapi életüket szabá-lyozzák. (Isten a törvényt azért adta, hogy az ember meglássa a bűneit.) A zsidó¬nak, legyen az bárki, meg kell tartania a Tízparancsolatot. De az Úr Jézus világosan megmondja, hogy ha megtartottuk is a Tízparancsolatot, egy fogyatkozás még min¬dig van bennünk (Lukács 18,20-22). A judaizmusban élők mindennapi életét kőtáblára írott szilárd elvek határozták meg. Ezeket az emlékezetükbe kell vésniük. De itt fel¬merül a probléma: ha írástudó vagyok, ismerem azokat, ha nem, akkor nem isme¬rem. Ha jó a memóriám, akkor eszembe jutnak, ha nem jó, akkor nem emlékszem rájuk. Ez a judaizmus. A judaizmus mindennapi életszabálya halott; kívülről jövő va¬lami. A gyülekezetben nincsen törvény; illetve van, de más helyen. Nem kőtáblákra, hanem a szív tábláira van írva. Az élet szellemének törvénye bennem van. A Szent Szellem lakozik bennem; a Szent Szellem az én törvényem. Olvassuk el a Zsidók 8. részt és Jeremiás 33. részt. Isten azt mondja, hogy: “törvényemet adom az ő elmé¬jükbe, és az ő szívükbe beírom azokat” (Zsidó 8,10). Ma a jó és a rossz nem kőtáblán, hanem a szívben van. Ma az jellemzi életünket, hogy az Isten Szent Szelleme lakik bennünk. Hogy ez mit jelent, azt egy történettel szoktam érzékeltetni. Egyik városban élt egy bizonyos műszerész, aki nagyon kevés iskolát járt. Később ez az ember megtért. Mikor az idő hidegre váltott, régi szokása szerint bort akart inni az ebédjéhez. Az étel készen volt, a bor fel volt melegítve, és ő feleségével, (aki valamivel tanultabb volt) és inasával asztalhoz ült, hogy egyenek. El akarta mondani az asztali áldást, de nem jött ki hang a torkán. Végül így szólt: “Most, hogy már keresztyén lettem, nem tudom, illő dolog-e, hogy egy keresztyén bort igyon. Kár, hogy igehirdetőnk elment tőlünk, most megkérdezhetnénk. Keressük ki a Bibliából, hogy helyes dolog-e a ke¬resztyén embernek bort inni”, Mind a hárman nekiláttak lapozgatni a Bibliában, de nem találtak semmit erre vonatkozóan. Végül az asszony azt ajánlotta, hogy igyanak ezúttal. Később – mondta -, írhatnak a prédikátornak, és ha azt válaszolja, hogy nem szabad inni, akkor abbahagyják. A testvér tehát újra felállt és készült, hogy há¬lát adjon. De ismét csak nem jött ki hang a száján. Ez után, hogy ez történt, találko¬zott az igehirdetővel, és elé tárta a kérdést. Az igehirdető megkérdezte, ivott-e akkor, mire azt felelte: “A bennem lakó Helytartófőnök nem engedte, tehát nem ittam”. Nagyon helyes megállapítás ez; ez a bennünk lakó Helytartófőnök”. Ha a Szent Szel¬lem nem hagy jóvá valamit, mondhatok én akármit, nem ér semmit; ugyanígy, ha a Szent Szellem jóváhagy valamit, akkor nem számít, mi az én véleményem. A tör¬vény belülről szól és nem kívülről.

A judaizmusban írott törvények és szabályok vannak. Ma az “egyházban” is sok írott szabály és törvény van, de ez nem az Ekklésia Gyülekezete. Semmiféle kívülről jövő szabályozás nem a Gyülekezet. Nekünk nincsenek kívülről jövő törvényeink: mindennapi életünket belső törvények határozzák meg. A szmirnai gyülekezet meg-próbáltatásának forrása az volt, hogy akik zsidóknak mondták magukat, azok judaista szabályokkal terhelték őket.

A judaizmusban az Istent imádó ember, és Isten, Akit imád, egymástól elszakadva, egymástól távol vannak. A judaizmus jellemzője a távolság. Aki a judaizmus Istenét színről színre látja, meghal. Hogy is közelíthetne a judaizmus embere Istenhez? Köz-benjáróra van szüksége a pap személyében. Számára a pap ábrázolja ki Istent. Az em-berek elszakadnak Istentől; nem is lehetnek mások, mint szekularizáltak és világiak. A papnak azonban egészen szentnek kell lennie és szent dolgokkal kell foglalkoznia. A zsidó ember dolga csak annyi, hogy az ökröt vagy a juhot elvigye a templomba. Az Istennek való szolgálat, az már a pap dolga, nem a zsidó emberé. A Gyülekezetben azonban nem így van. A Gyülekezetben nemcsak azt kívánja Isten, hogy anyagi dol-gokat vigyünk Neki. Azt kívánja, hogy az emberek jöjjenek hozzá. A közbenjáró osz-tály meg van szüntetve. Mi lehetett az a káromlás, amit a zsidók mondtak? Az embe¬rek egy csoportja azt mondogatta a szmirnai gyülekezetben: “Ha mindent megenge¬dünk a testvéreknek, ha a testvérek keresztelhetnek, megtörhetik a kenyeret, ez egy¬általán nincs rendjén. Ez borzasztó lenne!” Fel akarták állítani a közbenjárók osz¬tályát.

A mai keresztyénség már judaizálódott. A judaizmusnak papjai vannak, a keresz-tyénségben megtaláljuk a legszigorúbb lelkiatyát, aztán a klerikusokat, akik már nem oly szigorúak, végül a pásztori rendszerben a felszentelt lelkipásztort. A lelkiatyák, a klerikusok és a pásztorok illetékesek minden lelki dologban. Az egyháztagok ten-nivalója csak az, hogy adakozzanak. Mi, “laikusok” (egyszerű hívők) világiak va¬gyunk; csak világi dolgokra vagyunk képesek, és olyan világiak lehetünk, ahogy tet¬szik nekünk. De a Gyülekezetben nincs helyük a világi embereknek. Ez nem azt je¬lenti, hogy semmi dolgot nem végezhetünk, hanem azt, hogy nem viselhetjük a világ bélyegét. A Gyülekezetben mindenki szellemi ember. Hadd mondjam, hogy ha egy gyülekezet odáig jutott, hogy a szellemi dolgok végzése már csak egy maroknyi em¬ber dolga, akkor a gyülekezet elbukott. Tudjuk, hogy a római katolikus lelkiatyák¬nak nem szabad megnősülniük; minél inkább különböznek az emberi lényektől, an¬nál inkább bíznak bennük az emberek szellemi-lelki ügyekben. De a Gyülekezet nem tűr meg magában semmi effélét. A Gyülekezet azt kívánja, hogy egészen ajánljuk fel magunkat Istennek. Ez az egyetlen út. Mindenkinek az Urat kell szolgálnia. A vi¬lági dolgokat csak azért végezzük, hogy velük mindennapi szükségleteinkről gondos¬kodjunk.

Elérkeztünk a negyedik ponthoz. A zsidók azért szolgáltak Istennek, hogy jobban teremjenek a földjeik, hogy ne vetéljenek el barmaik és juhaik, hanem szaporodja¬nak, mint Jákób esetében. E világ javait keresték. Isten ígéretei szintén földi ígéretek voltak, hogy a föld népei közt fő lesznek és nem farok. De a Gyülekezet számára tett első ígéret az, hogy felvéve a keresztet, követhetjük az Urat. Olykor, igehirdetés után azt kérdezik tőlem az emberek: “lesz ennivaló rizsünk, ha hiszünk Jézusban?” Ilyen¬kor azt felelem: “Ha hisztek Jézusban, összetörik a rizses tálatok”. Ez a Gyülekezet. Nem úgy van, hogy ha hiszünk, azután bőviben leszünk mindennek. Egyszer Nan¬kingban egy prédikátor azt mondta igehirdetésében: “Ha Jézusban hisztek, lehet, hogy nem kerestek sok pénzt, de legalább tisztes életetek lesz”. Mikor ezt hallottam, azt gondoltam, ez nem a Gyülekezet szerint való tanítás. A Gyülekezet nem arra ta¬nít, mit nyerek majd Istentől, hanem arra, miről tudok majd lemondani Istenért. A Gyülekezet tanítása szerint a szenvedés nem rossz dolog, inkább örvendetes. Ma azonban a judaizmus mind a négy jellemzője megvan az “egyházban”: a kőből épült templom, a külső törvények, a közbenjáró papság és az e világra vonatkozó ígé¬retek. Testvérek, szeretnénk még többet hirdetni Isten Igéjét, abban a reményben, hogy Isten minden gyermeke, e világi elfoglaltsága ellenére is szellemi emberré lesz.

Az Úr itt nagyon kemény ítéletet mond: “akik zsidóknak állítják magukat, holott nem azok, hanem a Sátán zsinagógája”. A “zsinagóga” szó jellemző a judaizmusra, éppúgy, mint a “szentély” a buddhizmusra, a “kolostor” a taoizmusra, és a “mecset” az iszlámra. Egy testvér azt mondta, hogy a gyülekezeti házunkat nem “gyülekezeti terem”-nek, hanem “keresztyén zsinagógának” kellene neveznünk. Ha ezt tennők, az arra menő zsidó ember félreértené, mert a “zsinagóga” kizárólag a judaizmus által használt kifejezés. Ha azt mondanók, hogy van keresztyén zsinagóga, ezzel judaizmust hoznánk be a gyülekezetbe. Az Úr azt mondja, hogy ők a Sátán zsinagógája. A zsidók, akikről itt az Úr beszél, a gyülekezeten belül vannak, mert még a zsinagógát is be akarják hozni a gyülekezetbe. Isten irgalmazzon nekünk. A ju¬daizmus minden dolgától meg kell szabadulnunk.

A szmirnai gyülekezetet üldözték, szegények voltak, és szenvedtek a zsidók káromlásai miatt. De mit mond nekik az Dr? “Semmit ne félj azoktól, amiket el kell szenvedned. íme, a Sátán közületek néhányat börtönbe fog vetni, hogy megpróbál¬tassatok”. Ne félj! Sokszor, ha csak tudnánk azt, hogy valami bajunknak a Sátán az okozója, ezzel az ügy félig el is volna intézve. Csak akkor vannak nehézségeink, ha elkezdjük azt gondolni, hogy a bajt emberek okozták. Ha tudnánk, hogy az ellenség áll mögötte, megoldódnának kérdéseink, és nyugalmat találnák rögtön az Úrnál.

“Tíz napig tartó nyomorúságtok lesz”. Mit jelent a “tíz nap’? A Jelenések könyvének és Dániel könyvének magyarázói általában egy esztendőnek tartanak egy napot. Mivel tehát a tíz nap itt tíz évet jelent, megpróbálták a jelzett tíz nehéz évet megke¬resni a történelemben, de nem találtak semmit. Úgy érzem, hogy ennek a magyará¬zatnak nincs alapja a Szentírásban. Sok olyan szakasza van a Bibliának, amelyben a napokat nem lehet éveknek vennünk. PI. a Jelenések 12,14 így szói: “ideig, időkig és az idő feléig”, azaz három és fél évig. A Jelenések 12,6 pedig: “ezerkétszázhatvan na¬pig”. A zsidó naptár éve 360 napból áll; így 1260 nap három és fél évet tesz ki. Ha egy nap egyenlő egy esztendővel, akkor ez ezerkétszázhatvan esztend6 lenne. Ha a nagy üldöztetés oly sokáig tart, mi lesz az emberekkel?

Mit jelent tehát a tíz nap? A Bibliában többször találkozunk tíznapos időtartammal. Az 1 Mózes 24,55-ben is ott találjuk a tíz napot. Mikor a szolga magával akarja vinni Rebekát, fivére és anyja kérik, hogy legalább tíz napig maradhasson. Mikor Dá¬niel és barátai nem akarják megfertőzni magukat a király ételével, a király tisztjétől 10 napos próbaidőt kérnek (Dán 1,12). Megvan tehát a jelentősége a Bibliában a “tíz napnak nagyon rövid időt jelent. Amit itt az Úr mond, szintén ez a jelentése. Először is azt jelenti, hogy megvan a szenvedésnek is az ideje, és szenvedésünk nap¬jait számon tartja az Úr. Ha eltelnek ezek a napok, felszabadulunk alóla, éppúgy, mint Jób. Másfelől azt jelenti, hogy a tíz nap nagyon rövid idő. Akármivel is próbál bennünket Isten, nem fog sokáig tartani. Ha a rendelt napok betelnek, az ördög már nem tehet semmit. Szenvedéseid próbatételes ideje gyorsan eltelik.

“Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koszorúját.” A halálig való hűség egyfelől az időtartamra, másfelől a magatartásra vonatkozik. Az úr igényt tart mind¬azok életére, akik neki szolgálnak; ezért kell hűségesnek lennünk még halálunk árán is. Akit drága vérén megváltott, az az Úré, és legyen egészen az Úré. Hívő életünk kezdetétől fogva Krisztus teljességgel igényt tart ránk. Most azt mondja:

“Légy hű mindhalálig”. Ami magatartásunkat illeti, hűnek kell lennünk, még ha éle-tünkbe kerül is; ami az időtartamot illeti, egészen életünk végéig hűségesnek kell lennünk. “Neked adom az élet koszorúját”. A koszorú a jutalom; az élet koszorút nyer a maga idejében.

,,Akinek füle van, az hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek. Aki győz, an¬nak nem árt a második halál”. Világos tanítás arra nézve, hogy nemcsak megszabadu¬lunk a haláltól, de nem szenvedünk a halál fájdalmától sem, mert már megtanultuk a leckét. Az üldöztetés kegyetlen dolog; aki még nem szenvedett üldöztetést, az nem tudja, milyen borzalmas. A szegénység nyomasztó érzés, csak az ismeri az ízét, aki már volt szegény. A káromlás szintén nyomasztó; aki még nem szenvedett tőle, nem is tudja, milyen kínos érzés. Mintha minden összefogna, hogy a halálba taszítson bennünket, de mi győzedelmeskedünk, és ezzel bizonyítjuk a feltámadás tényét. Az Úr kijött sírjából, és mi is kijövünk majd. Az ő feltámadott életét nem lehet elfojta¬ni; így mi is bátran mondhatjuk, hogy minket sem lehet megfojtani.

[Névtelen]

A TIATIRAI GYÜLEKEZET

Jelenések 2,18-19

Watchmann Nee

Most a tiatirai gyülekezettel folytatjuk. Itt különösen hangsúlyoznom kell, hogy az apostoli kor lezáródása után jött először az efézusi gyülekezet, Efézus után Szmir¬na, Szmirna után Pergámum, és Pergámum után Tiatira. Elmúlt az apostoli kor, el¬múlt Efézus korszaka, elmúlt a szenvedés kora, elmúlt Pergamum korszaka is, és ezt követi Tiatira. És a tiatirai gyülekezet korszaka folytatódik egészen az Úr Jézus visszajöveteléig. Nemcsak Tiatira, hanem Szárdis, Filadelfia és Laodicea kora is folyta¬tódik az Úr Jézus visszajöveteléig. Az első három gyülekezethez írt levélben nem volt szó az Úr visszajöveteléről, de az utóbbi négy levél mindegyike szól az Úr Jézus vis¬szajöveteléről. Laodicea levele nem nevezi ugyan néven az Úr második eljövetelét, bizonyos sajátos dolog miatt, amely egyedül ezt a gyülekezetet illeti, amint majd ké¬sőbb látni fogjuk. Elég az, hogy az utóbbi négy gyülekezet kora az Úr Jézus visszajö¬veteléig tart.
A Bibliából tudjuk, hogy a “hetes” szám teljességet jelent. A “hét” háromból és négyből van összetéve. “Három” az Isten száma; Isten maga hármas egység. “Négy” a teremtményeinek száma, a világ száma; a négy égtáj, a négy évszak stb. ezt a számot viseli. A “hét” jelenti a Teremtőt és teremtményt együtt. Ha Isten kapcso¬lódik az emberhez, az a teljesség. Ez a teljesség azonban csak erre a világra szól Isten nem használ soha 7-es számot az örökkévalóságra nézve. A teljesség száma az örökkévalóságban “tizenkettő”. “Hét” annyi, mint “három” meg “négy”; “tizenkettő” annyi, mint “háromszor “négy”. Ha Isten az emberhez kapcsolódik, az a teljes¬ség ebben a világban. Ha a Teremtő és a teremtmény egyesül, az az örökkévalóság teljessége. A “hetes” szám mindig “három” meg “négy”. A hét gyülekezet az első háromra és az utolsó négyre van felosztva. Az első három nem említi az úr vissza-jövetelét, az utolsó négy igen. Így három gyülekezet egy csoportba tartozik,a többi négy egy másikba. A tiatirai gyülekezet első azok közül, amelyek fennmaradnak az éJr Jézus visszajöveteléig.

Tiatira” “jóillatú áldozat”-ot jelent, azaz telve van sok áldozattal. Az Úr egyre keményebb szavakat használ. Azt mondja magáról, hogy “szeme olyan, mind a tűz-láng”. Semmi sem rejthető el szemei elől. Ő maga a fény; Ő maga a fényforrás. Ugyan¬akkor azt mondja, hogy “lába hasonló az aranyfényű érchez”, A Bibliában az érc íté¬letet jelent. Amit a szem lát, azt megítéli a láb. Minden bibliatudós megegyezik ab¬ban, hogy Tiatira a római katolikus egyházra utal. De most nem arról a tévelygésről van szó, amelyet az egyház és világ összeházasodása okozott a kezdeti időkben; ¬azon már túl vagyunk. A helyzet most annyira megromlott, annyira terhes lett eret-nekséggel és áldozatokkal. Valóban sajátságos, hogy a római katolikus egyház olyan nagy fontosságot tulajdonít a viselkedésnek és az áldozatnak. Az ő áldozatuk: a mise.
A római katolikus egyházban, ahogy megfigyeljük, sok jót nem lát Isten, mégis azt mondja: “Tudom a te cselekedeteidet, szeretetedet, hitedet, szolgálatodat és állhatatosságodat, és hogy az utóbbi cselekedeteid többet érnek az elsőknél.” Az Úr elismeri, hogy van értékes valóság a római katolikus egyházban. Guyon asszony, Tauler és Fenolon mind római katolikusok voltak, és még sok nagyon jó nevet sorolhat¬nánk. Valóban sokan vannak a római katolikus egyházban, akik ismerik az Urat. Ne gondol¬juk, hogy senki nem üdvözül ebben az “egyházban”. Az Úrnak megvan a népe ott is ¬ezt világosan kell látnunk az Úr előtt.
Amit meg kell figyelnünk, az az, hogy milyen sivár lett a gyülekezet külső megjele-nésében. Először a nikolaiták viselkedésében láttuk ezt; később abban, hogy ez tanná fejlődött. De mi van ezzel a gyülekezettel? “De azért van kifogásom ellened, mert el-tűröd azt az asszonyt, Jezabelt, aki magát prófétának mondja, és tanít, és arra csá-bítja az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és egyenek a bálványáldozatokból’. Kicsoda ez a Jezabel? Akháb felesége volt, aki Sidon földjéről, a pogányok közül vet¬te őt feleségül. Jezabel elcsábította a népet Baál imádására (1 Kir 16,30-32). Baál a pogányok istene, és nem Izráel népének Istene. Jezabel mondta a népnek, hogy Baál képmását imádják. Nemcsak a bálványozás volt az egyedüli probléma, hanem az, hogy az Isten helyét foglalta el; behozták Baált, és mint saját istenüket imádták. Iz¬ráel történetének egész folyamán, az 1 Királyok 16. részben foglaltakig nem volt még olyan király, aki úgy vétekbe vitte volna a népet, mint Akháb. Ő volt az első, aki a nép széles rétegeit rávette, hogy pogány istent imádjanak. Még Jeroboám vétke sem mérhető az övéhez.

És itt néhány megjegyzést kell tennünk Jezabel személyére nézve. Jezabel: as¬szony. A Jelenések 17. rész asszonya a római katolikus egyházra vonatkozik. A Máté 13. rész asszonya, aki a kovászt három mérce lisztbe keverte, szintén ez az egyház. Természetes tehát, hogy ez az asszony is ezt ábrázolja ki. Isten soha nem hagyja jóvá népének pogányokkal való összeházasodását; parázna¬ságnak mondja azt. Jezabel tehát nem volt királynő; Akháb és Jezabel együttélése pa¬ráznaság volt. A paráznaság pedig zűrzavart szül. Isten úgy látja, hogy itt egy asszony összezavarja Isten Igéjét és Isten népét. Amit ez az asszony behozott, az a pogányok istene. Azt már mondottam, hogy a paráznaság helyrehozhatatlan eredménye a bál¬ványimádás. Az Újszövetségben olvashatunk a jeruzsálemi tanácskozásról, melynek eredményeképpen intették a pogányokból lett testvéreket, hogy tartózkodjanak a bálványáldozati hús evésétől és a paráznaságtól (Csel 15,29), Itt pedig azt látjuk, hogy annak az asszonynak a paráznasága bálványokat hozott Izráel királyságába.

Jezabelen keresztül Akháb egyesült a világgal. Álláspontunktól függetlenül nyilván látnunk kell, hogy a római katolikus egyház azonosítja magát politikai hatalmasságokkal. Nagyköveteket és minisztereket küld különböző országokba, és nagy világkrízisek¬ben hallatja szavát. Az egyház egyesülése a világgal a római katolikus egyház. Azt ál¬lítják, hogy Péter volt az első pápájuk. Úgy vélem azonban, hogy Péter azt mondaná: én csak a szegény názáreti Jézus egyik tanítványa vagyok; semmi közöm nincs a világ dicsőségéhez és tisztességéhez. Mégis a róm. kat. egyház fenntartja előkelő helyzetét a világban, és elvárja, hogy a,népek tiszteljék. A római katolikus egyház megjelenési formája több mint ezer esztendeje, Jakab levelének szavai szerint a legnagyobb házasságtörés. Benne láthatjuk, hogyan vesztette el az egyház szüzességét. Ma sokan azt gondolják, hogy mivel sokan vannak, felvehetik a versenyt másokkal. Emberi gondolkodás sze¬rint az egyháznak előnyös, ha felér a világgal, de Isten szerint bűnös egyház az, amely világi babérokra törekszik.
És az eredmény? Bálványimádás. Tényekkel állunk szemben; nincs még egy “egy-ház”, melynek annyi bálványa lenne, mint a “római katolikus egyháznak”. Elmond-hatjuk, hogy első osztályú bálványokat készített magának. Egyszer Rómában voltam egy hónapig. Ez idő alatt állandóan azt az egyet éreztem: ha az övék “egyház”, tehát kihívott gyülekezet, akkor a miénk nem az; ha a miénk az, akkor az övék biztosan nem az. Nincs közös alapunk, amelyen találkozhatnánk. A sajátságos az, hogy min-dent betöltöttek, ami a Bibliában meg van jövendölve. Van képmásuk az Atyáról, és van a Fiúról; vannak képmásaik az apostolokról és a régi szentekről. Imádják Máriát és imádják Pétert. Ebben láthatjuk, hogyan tanítja Jezabel az Ur szolgáit paráznaság-ra, és a bálványáldozati hús evésére. Jezabel azért szerepel a levélben, mert az egyház behozta a pogány isteneket. Láthatjuk ezt G. H. Pember: Misztérium c. könyvében. Behozzák a pogány isteneket, és a keresztyénség jelvényeit aggatják fel rájuk. A leg¬nyilvánvalóbb ez Mária képmásánál. Sokan úgy vélik, hogy a Mária-kultusz maga a ke¬resztyénség. Tény ezzel szemben, hogy van istennője Görögországnak, Indiának, Egyiptomnak, Kínának, a világ minden vallásának van istennője, csak a keresztyénség¬nek nincs. Mivel pedig istennőnek lenni kell, behozzák Máriát. Holott valójában a ke¬resztyénségben nincs istennő – az istennő fogalma pogány eredetű. íme a bálvány¬imádás a paráználkodás csúcsán. íme Jezabel, aki beviszi a pogány szokásokat Izráel királyságába.

Jezabel prófétának nevezi magát, mert prédikálni és tanítani akar. Az “egyház” helyzete Isten előtt olyan, mint ezé az asszonyé. Ha az egyház felhatalmazottnak tartja magát a prédikálásra, Jezabellé lett. Az “egyháznak” nincs mondanivalója; más szóval: az “egyháznak” nincs szava. Krisztus a Gyülekezet Feje: csak Ő beszélhet. Va¬lahányszor az “egyház” szól, az asszony prédikálása. A római katolikus egyház a prédikáló asszony. A római katolikus egyházban az egyház szava a döntő, nem pedig amit az Úr mond, vagy amit a Biblia mond. Nagyon figyelemreméltó, amit Isten mond itt arról, hogy Jezabel a prófétanő, és hogy az asszony tanít. “Az én szolgáimat” kifejezés itt az’ egyénekre utal. Jezabelnek van felhatalmazása arra, hogy minden hívőt irányítson. A római kat. egyház hívő seregei nem olvassák a Bibliát, mert attól félnek, hogy félre¬értik Isten gondolatát. Ezt csak a lelki-atyák érthetik meg, és csak ők adhatják to¬vább; tehát mindenben az ő szavuk a döntő. Alapjában véve a római katolikus egyház: az asszony prédikációja, aki eldönti, mit kell tenniük Isten gyermekeinek. Sok tanítás megváltozott már, mert ő kijelentette, hogy “ez az egyház szava”, és az embereknek az egyházra kell hallgatniuk. Amire ügyel, az az, hogy az emberek ne az Úrra hallgas¬sanak, hanem az egyházra és a pápára.

Az “egyháztörténet” feljegyzi, hogy voltak üldözések a római birodalomban, és voltak üldözések a római katolikus egyházban is. Mikor a római katolikus egyház üldözte Isten gyermekeit Spanyolországban, nem tudjuk, hányat öltek meg közülük. Az inkvizí¬ció korának büntetései szélsőségesen kegyetlenek voltak. Miután csaknem halálra kínozták áldozataikat, a félholt szerencsétleneket átadták a hatóságoknak, csakhogy megmutassák: ők senkit nem öltek meg. Tanításukat minden áron elfogadtatják az emberrel. A zsidó nép történetében csak egy asszony volt, aki megölte a prófétákat:
Jezabel. De nem tudjuk, hogy a letűnt századok során hány tanú bizonyságtévő halt meg a római katolikus egyház kezei közt. Azt állítják, hogy döntésük mindig helyes. A nép gondolkodását teljesen ők irányítják. Az Úr pedig azt mondja, hogy Tiatira csődjének oka, hogy saját körén belül megengedi Jezabelnek, hogy tanítson.

“Én adtam neki időt, hogy megtérjen, de ő nem akar megtérni paráznaságából’:

Még mindig egyek a világgal, és telve vannak annak viselkedésmódjával. “Ime, beteg¬ágyba vetem őt” – nem koporsóba, hanem ágyba. A koporsó azt jelentené: vége, az ágy azt jelenti: még nincs vége. Azt jelenti, hogy nem fog megváltozni soha életében. A beteget nem lehet meggyógyítani, állapotát nem lehet megváltoztatni. Jelen állapo¬tából következik, hogy gyógyíthatatlan – ez a római katolikus egyház állapota. 1926¬ban Mussolini és a pápa megegyezést írtak alá, melynek értelmében a Vatikán kü¬lönválik Olaszországtól, független állam lesz, saját kormányzattal, politikával stb. A római katolikus hívők száma évről évre nő. A hívek számának növekedése három vagy négy¬szeres a protestánsokéhoz képest. A Jelenések 17-ben olvashatjuk, milyen mértékben fejlődik ez az “egyház”. Most is kétségtelenül egyre erősebb lesz. De az Úr azt mondja az ő népének: jöjjetek ki belőle. Mit mond az Úr azokról, akik paráználkodtak vele, és mit mond az ő gyermekeikről? “Vetem őt nagy nyomorúságba, azokat, akik vele paráználkodnak, ha meg nem térnek cselekedeteikből. Gyermekeiket is halállal ölöm meg” – ezek a szavak valószínűleg arra utalnak, hogy Isten szétrombolja a római katolikus egyházat az Antikrisztus és követői által.

“És megtudják a gyülekezetek mind, hogy én vagyok a szívek és vesék vizsgálója, és mindegyikőtöknek megfizetek a ti cselekedeteik szerint.”

“Nektek pedig, a többi tiatirabelieknek, azoknak, akik nem valljátok ezt a taní¬tást, és akik, mint mondják, nem ismerték meg a Sátán mélységeit, ezt mondom: Nem vetek rátok más terhet, hanem azt, ami nálatok van, tartsátok meg, amíg eljö¬vök”. “A többi tiatirabeli”; itt van ugyan Jezabel, de még vannak “többiek”. Mikor Jezabel elhatározta, hogy megöli Illést, Illés ezt hallván megrémült. Mit tegyen? El¬rejtőzött. Akkor Isten így szólt hozzá: “Mit csinálsz itt?” Míg feleletét mormolta, az Úr így szólt: “Meghagyok még hétezret” (1 Kir 19,9-18). Ez a tiatirabeli “többiek”. Mikor Jézabel élt, ott volt Illés; így a római katolikus egyházban is sokan vannak, akik az úréi. Nemcsak Spanyolországban, hanem Franciaországban és Nagy-Britanniában is sok mártírt égettek meg. Sok vért ontott a római katolikus egyház. Ez tény. Ma is megtesz minden tőle telhetőt, hogy üldözzön. Hála legyen az Urnak, mindig vannak olyanok, “akik nem vallják ezt a tanítást, akik nem ismerték meg a Sátán mélységeit”. A “mélység” szó görögül “bathea”, ami misztériumot jelent. A római katolikus egyház na¬gyon szereti használni ezt a szót. Sok misztériumuk, azaz “mély tanításuk” van. Ezek azonban nem az úrtól, hanem Jezabeltől valók. Akik nem követik ezt a tanítást, azokra az Ur nem vet egyéb terhet, csak ragaszkodjanak ahhoz, ami most náluk van. Tartsátok meg az “én igémet”, amelyet megismertetek – ez elég. Ne veszítsétek el, ami már a tiétek, ,,amíg eljövök”.

“És annak, aki győz, és mindvégig cselekszi az én cselekedeteimet, hatalmat adok majd a pogányokon, és vasvesszővel pásztorolja őket, ahogy a cserépedényeket szét-törik; amint én is vettem az én Atyámtól.”

Ez az első ígéret. Mit jelent? Minden pász¬tornak botja van. Mikor a nyája nem jól viselkedik, használja a botját, és szelíden megfenyíti vele őket. Máté 13. rész mondja, hogy angyal jön majd, és kiválogatja a mennyek királyságából mindazt, ami nem odaillő, azaz erővel kiveti mindazt, ami nem igaz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Ezeréves birodalom idején nem lesz¬nek többé pogányok. Tudjuk, hogy lesznek, és Isten vasvesszővel töri majd őket széjjel.

Isten köveket alkot; az ember téglát. A tégla igen hasonlít a kőhöz. Bábel tornya téglából készült. Bábel tornyától kezdve egészen a 2. Timóteusi levélig azt mondja az Úr mindazokról, akik Őt utánozzák, hogy “agyagedények” (a fazekas edényei). Az Úr itt azt mondja a győztesekről, hogy pásztorolják majd a pogányokat, és az agyag-edényeket darabokra törik. A “pásztorol” szó azt jelenti, hogy ezt nem egyszerre hajtják majd végre, hanem egyénenként, ahogy a szükség kívánja. Ezt jelenti a pásztorolás. És ez folyik majd egészen addig, míg előáll az új ég és új föld. Az Ezeréves biro¬dalom az új ég és új föld bevezetője. Az új ég és új föld világában csak az igazságos¬ságnak lesz helye. Ezért kell előtte vasvesszővel pásztorolni, hogy darabjaira törjön minden, ami emberi.

“És nekiadom a hajnalcsillagot.” Ez a második ígéret. A hajnalcsillag pontosan napkelte előtt, az éjszaka legsötétebb órájában jelenik meg egy rövid időre, azután felkel a nap. Sokan látják a napot, de kevesen a hajnalcsillagot. Egyszer meglátja majd az Urat az egész világ, ahogy a Malakiás 4,2 mondja: “feltámad nektek … az igazsá¬gosságnak napja”. De még mielőtt az egész világ meglátná a világosságot, ti megláthat¬játok majd egy rövid időre a sötétség korszakában is. Ezt jelenti, hogy “nektek adom a hajnalcsillagot”. Közvetlen napkelte előtt nagyon sötét van. De éppen ez az a pilla¬nat, amikor a hajnalcsillag megjelenik. A győzteseknek megígéri az Úr, hogy a legsöté¬tebb korszakban megkapják a hajnalcsillagot: ez azt jelenti, hogy majd látják az Urat és gyönyörködnek benne. A napot mindig, mindenki látja nappal, de aki a hajnalcsil¬lagot akarja látni, az vállalja a korai felkelést, míg a többiek alszanak. Ezt az ígéretet kapják a győztesek.

,,Akinek van füle, hallja, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek.” Az Úr nem¬csak a “római katolikus egyházhoz” szól, hanem valamennyi többi gyülekezethez. Az első három levélben a győztesekhez szóló üzenet követi ezt a felhívást: “akinek füle van, hallja … “, Először olvashatjuk: “akinek füle van, hallja … “, és azután a győztesnek szóló ígéretet. De Tiatirától kezdve megfordul a sorrend. Ez is bizonyítja, hogy külön csoportot alkot az első három gyülekezet, és megint más csoportba tartozik az utolsó négy. Különbség van a két csoport közt. Az első három gyülekezetnél az a helyzet, hogy Efézus korszaka után következik Szmirnáé, és miután a szmirnai kor elmúlt, jön Pergamum, Pergamum után pedig Tiatira. Itt azonban nem úgy van, hogy elmúlik a tiatirai kor, és jön a szárdiszi kor. Tiatira kora tart egészen az Úr visszajöveteléig. Az sem áll fenn, hogy Szárdisz után jön Filadelfia kora, és az sem, hogy Filadelfia kora elmúlik, és következik Laodicea. A tény ezzel szemben, hogy Szárdisz még él, és már jön Filadelfia; Filadelfia még fennáll, de már megjelenik Laodicea. Szárdisz, Filadelfia és Laodicea mind fennáll az Úr Jézus visszajöveteléig. Az első három jött és elmúlt, az utolsó négy fokozatosan fejlődik ki és él egymás mellett az Úr visszajöveteléig.

[Szerző]

Bejegyzés